Babinszki Kata írása a pénteki élőlánccal kapcsolatban. Ha te is szeretnél írni a HaHa-blogra, jelezd Facebookon vagy e-mailben, szívesen közzétesszük, megbeszéljük, megvitatjuk a mondandódat.

Egy közelgő esemény kapcsán sokadjára kellett szembesülnöm azzal a kétségbeejtő érzéssel, hogy emberként mennyire tehetetlennek érzem magam, ha olyan társadalmi problémákkal szembesülök, mint például az elszegényedés. Egyre gyakrabban találkozom arról szóló hírekkel a médiában, hallom ismerősöktől és társadalomtudományi szakemberektől: Magyarországon aggasztóan megugrott és növekszik azoknak száma, akik rákényszerülnek, hogy havi 43 ezer forintból, vagy még kevesebből finanszírozzák saját maguk és családjuk kiadásait. Belegondolni abba, hogy ennyi pénzből kelljen valakinek biztosítania az otthon fenntartását, a mindennapi betevőt, betegség esetén a drága gyógyszereket – felfoghatatlan képtelenség. Még egy egészséges felnőtt számára is lehetetlennek tűnik, de újabban rengeteg volt rokkantnyugdíjas találja magát azoknak a sorában, akiknek a létminimum megfizetésére sem elegendő havi bevételből kellene valahogyan gazdálkodnia, miközben esélyük sincsen arra, hogy munkába álljanak egészséges- és szintén munkanélküli versenytársaik mellett.

Hogyan történhetett ez? Ki a felelős érte? Úgy gondolom tévedésben él az, aki a kormányt, más pártokat, az EU-t, vagy háttérben szövetkező fiktív árnyékhatalmakat hibáztat a kialakult helyzetért.

Többségi szavazással úgy döntöttünk, hogy részt veszünk az augusztus 16-ai élőláncon, amely a Nemzetgazdasági Minisztériumot fogja körbefogni. Az esemény célja az, hogy felhívja a figyelmet a magyarországi elszegényedés folyamatára, azon tömegek helyzetére, akik létminimum alatt élnek, s azokéra, akikre hamarosan hasonló sors vár, ha nem teszünk valamit, illetve ha a kormányzó hatalom nem tesz valamit ezzel a huszonhárom éve halogatott problémával.

A mi ügyünk, a minőségi és kiterjedt oktatás ügye két ponton is erősen kötődik ehhez a jelenséghez. Az egyik az elszenvedők perspektívája, a másik pedig a megoldás felé tehető lépések lehetősége. 

Két és félszer annyi gyermekes család él szegénységi küszöb alatt, mint gyermektelen. A gyermekeknek több, mint a fele létminimum alatt él. Akinek nincs pénze, az sokkal nehezebben jut tisztességes oktatáshoz, mint akinek van, ugyanis az állami intézmények gyakran hiányosak, a piaci szolgáltatások pedig drágák. Húszezres nyelvvizsgát és hatvanezres nyelvvizsgatanfolyamot kell fizetni , mert az iskolai nyelvoktatás sok helyen elégtelen. Magánórákat kell venni a középiskolai és érettségi felkészítéshez - mert ez kell ahhoz, hogy jó gimnáziumba, szakközépiskolába, utána pedig egyetemre kerüljön az ember. Emellett állandó költséget jelent az utazás az (alkalomadtán más településen lévő) iskolába, tanszereket kell venni - ezekből sokat nem támogat az állam. A tanidőn kívüli foglalkozásokhoz, szakkörökhöz, sportfoglalkozásokhoz szintén gyakran - nem kevés - pénz kell. Számtalan további szempont van (hosszan lehetne még sorolni), ami nagyon megnehezíti, hogy a kevésbé pénzes családok taníttatni tudják gyermekeiket.

Még nehezebben jut el a diák egyetemre, főiskolára (a fontos felvételi pluszpontokhoz és a jól megírt érettségihez ugyanis kell a nyelvvizsga, a különórás felkészítés, feladatlapok gyakoroltatása). Ha mindezek ellenére sikerül bejutnia, akkor össze kell szednie valahonnan a pénzt a (forráskivonás miatt emelkedő) kollégiumi díjhoz, vagy a sorra bezáró kollégiumok miatt a háromszor olyan drága albérleti díjhoz, egyetemi tankönyvekhez, étkezéshez (mindezt lehetőleg úgy, hogy nem adósítja el magát milliókra felnőtt élete elején diákhitellel). 

A tegnapi hivataloschabb beszámoló után itt egy személyesebb perspektíva egy HaHás résztvevőtől a "Demonstráció az együttműködésért" nevű eseményről. Eredetileg egy belső fórumra szánta az írója, de úgy döntöttünk, hogy kitesszük, mert jobb, ha a véleményeink "kifelé" is megjelennek, és publikus felületeken tudunk beszélgetni/vitázni.

Valójában sokkal kevesebbet vártam ettől a találkozótól, mint amennyi ténylegesen történt. Az Occupy Hungaryt ideológiailag teljesen felvállalható, ám alapjában véve (nemzetközi viszonylatban) kudarcos szervezetnek tartottam - ami egyben személyes kudarcom is, hiszen én magam is belefolytam a szervezkedésbe annak idején -; ami a Koppány Csoportot illeti, azt tartottam felőle, hogy pocakos, kihullott fogú, avítt eszméket valló és zárt elméjű öregemberek próbálnak alapjában véve jó célok érdekében fellépni erre teljesen alkalmatlan eszközökkel és tudás nélkül. Nem tudtam elképzelni, hogy ezek ketten (plusz a HaHa) értelmes párbeszédet tudjanak folytatni egymással. Ez még mindig kevésbé kritikus álláspont, mint a húgomé, aki nálam sokkal jobban hozta a második generációs értelmiségiek elitista beállítottságát. Bár a HaHát (legalábbis annak "csakoktatás"-szárnyát) szereti, de már az Occupyt - természetesen engemet is beleértve - a szociális demagógiára fogékony (és dolgozni nem akaró) balos fanatikusok tévelygésének tartja, irántam érzett testvéri szeretetétől indíttatva pedig arról győzködött, hogy ne menjek el, mert ez szerinte a szélsőjobbosok csapdája, akik meg akarják verni a hahásokat. 

Ehhez képest, amikor megérkeztem a negyven fokban izzó parkba (és közben csendben átkoztam a marhaságomat, hogy nem inkább a bányatóhoz mentem fürödni), vidám, kedélyes embereket, jólelkű csevejt és diverzitást pillantottam meg - családokat, csinos fiatal lányokat, kutyákat, gyerekeket, egy kendős muzulmán hölgyet, és persze lázasan gesztikuláló középkorú, szakállas férfiakat. A különböző szervezetekből érkező emberek különösebb gátlás nélkül keveredtek el; senki nem bajnaigárdázott, de nem is buzizott vagy zsidózott - azok sem, akik amúgy láthatóan korábbról is ismerték egymást. És lám, a koppányos (valójában Otthonvédő Fórumos) Laci meg az occupy-os Dani mellett a hahás Gergő lett a harmadik moderátor, és amikor bemutatták a kézjeleket, magától értetődő természetességgel sajátították el, hogy majd a megfelelő időszakban alkalmazzák őket ("Ez a rendszer javíthatatlan, ezt a rendszert meg kell dönteni!").

Augusztus 3-án a Hallgatói Hálózat néhány aktivistája részt vett a "Demonstráció az együttműködésért" nevű eseményen, amelyet devizahitel-károsult csoportok és az Occupy Hungary szerveztek. A találkozó/fórum célja az volt, hogy a gyökeresen különbözőnek tartott szervezetek, mozgalmak, emberek megismerjék egymást, megtalálják a közös hangot, és valamiféle együttműködésbe tudjanak kezdeni. Az alkalmon részt vett az Arany Liliom Alapítvány, a Buzi Újhullám, a Koppány Csoport, a Közösségépítő Mozgalom (Közép), a Mozdulj Magyarország Mozgalom, a Nem Adom a Házamat Mozgalom, a Rába Akciócsoport (Hallgatói Hálózat Győr), a Valódi Demokráciát Most - Occupy Hungary és a Vektor Gondolkodói Kör, a magyar Anonymus pedig hangüzenetet küldött. A szervezeteken kívül több 'szabadúszó' aktivista is megjelent. Tippelem, hogy sokak első gondolata erről az, hogy 'mi sül ki ebből, te jó Isten'. Nos, valami nagyon jó, ami már régóta váratott magára.

       Vajon sor kerül-e idén is – immár tizenkettedik alkalommal – a Vajdasági Magyar Tudományos Diákköri Konferenciára? Ha a Bethlen Gábor Alapon múlik, akkor sajnos úgy tűnik, hogy nem. A következő pár sorban azt próbálom meg röviden összefoglalni, hogy ezzel a döntéssel mit veszíthetünk – mi, mindannyian.

      A napokban látott napvilágot a hír, miszerint az Újvidéki Magyar Nyelv és Irodalom Tanszék egyetlen „nagyprojektumához” sem kapott támogatást a Bethlen Gábor Alaptól. Utóbbi egy 2011-ben elkülönített állami pénzalap, melynek – honlapjuk szerint – „kiemelt feladata a külhoni magyarság szülőföldjén történő egyéni és közösségi boldogulásának, anyagi, szellemi gyarapodásának elősegítése és kultúrájának megőrzése érdekében támogatások nyújtása”. Ezt a nemes feladatot a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt. – szintén a honlapjuk alapján – egy „átlátható pályázati rendszer” működtetésével valósítja meg, mellyel hozzájárul „a magyar-magyar kapcsolatok ápolásához”.

   Nem véletlen, ha ezekről a sorokról akármelyik korábbi résztvevőnek a Vajdasági Magyar Tudományos Diákköri Konferencia jut eszébe, ugyanis ha van valami, ami szinte vegytisztán megtestesíti a Bethlen Alap által preferált szempontokat, akkor az VMTDK, ez a 2001 óta minden évben – Zentán, Szabadkán és Újvidéken – megrendezett, a magyarországi Tudományos Diákköri Konferenciák mintájára szervezett, számos művészeti programot is felvonultató interdiszciplináris konferencia. A konferencián csaknem minden tudományterület képviselteti magát, az egyes szekciók zsűrijében pedig a helyi oktatók mellett kitűnő magyarországi szakemberek ülnek. A konferencia tudományos jelentőségét jól érzékelteti, hogy a 2011-es, 10. VMTDK nyitóelőadását Pálinkás József, az MTA elnöke tartotta.

   Az MRK (Magyar Rektori Konferencia) és az OTDT (Országos Tudományos Diákköri Tanács) valamint a VMFK (Vajdasági Magyar Felsőoktatási Kollégium) és a VMAT (Vajdasági Magyar Akadémiai Tanács) 2011-es megállapodásának köszönhetően ez az a konferencia, amely a vajdasági magyar hallgatóknak kijutási lehetőséget biztosít az Országos Tudományos Diákköri Konferenciára (az OTDK-ra), a magyar egyetemisták legfontosabb tudományos megmérettetésére. Emellett a VMTDK-án nem csak vajdasági hallgatók adnak elő: példamutató vendégszeretettel fogadják a szlovákiai, romániai, ukrajnai és magyarországi hallgatókat. A konferenciára rendszeresen érkeznek egyetemisták Pécsről, Szegedről, Debrecenből és Budapestről, akik gyakran itt alakítanak ki olyan szakmai kapcsolatokat, melyekre Magyarországon nincs, vagy alig akad lehetőségük. Úgy tűnik, hogy a VMDTK-nak nem csak a vajdasági tudományos életet sikerült integrálnia a hazai tudományos életbe, hanem magát a hazai tudományos életet sikerült integrálnia.

   Ugyanis bár tény, hogy minden szekcióban oklevelet kap a legjobb előadó az „egyetemi hallgató” és a „fiatal kutató” (PhD) kategóriában, a VMTDK elsősorban mégsem a hallgatók közötti versengésről, hanem az új ismeretségekről és a tapasztalatszerzésről szól. Nem véletlen, hogy a programról megjelent kritikák gyakran kiemelik a konferencia remek hangulatát, légkörét. Nemcsak az együtt érkezők kovácsolódnak csapattá itt, hanem a jelenlévők is. A szekciókban és a művészeti programok megbeszélésekor, a színdarabok és a koncertek között a színházban, a plenáris előadások előtt és után a díszteremben, a szekciók között a folyosókon, a konferencia utolsó estéjének közös vacsoráján, Szabadka és Újvidék utcáin folyamatosan „zajlik” az, ami a VMTDK lényegét adja. Ez pedig a párbeszéd: a hallgatók és a hallgatók, a hallgatók és az oktatók, a tudományterületek, a különböző országokban élő, különböző módon gondolkodó emberek között.

    Ahogy Csányi Erzsébet, a konferencia főszervezője is kiemeli, „a VMTDK az egyetlen olyan fórum, amelyen a vajdasági magyar egyetemi hallgatók és doktoranduszok tudományos-művészeti eredményeikkel bemutatkozhatnak egymásnak, tanáraiknak és a világnak”. A VMTDK ráadásul csak az egyik olyan projekt, amit idén nem támogat a Bethlen Gábor Alap. Az Újvidéki Egyetem Bölcsészettudományi Karának Magyar Tanszéke – mely 1959-es alapításától 2006-ig az egyetlen magyar nyelvű felsőoktatási intézmény volt a Vajdaságban – nem rendelkezik saját forrásokkal, a szükséges támogatást eddig a magyarországi ernyőalapítványok (Illyés, Szülőföld, Bethlen) biztosították. Külön cikket érdemelne az összes többi fontos tevékenység, amit most magukra hagynak: az 1969 óta létező Hungarológiai Közlemények és a Tanulmányok című folyóiratok, a készülő magyar-szerb, szerb-magyar nagyszótár és az az infrastrukturális beruházás, melynek segítségével fejleszteni lehetne a Magyar Tanszék szakkönyvtárát, ahol a hallgatók évek óta mindössze két számítógépet használhatnak.

   Amikor az ember egy ilyen témában ír bejegyzést a HaHa blogjára, akkor folyamatosan érzi a kísértést, hogy „meglóduljon a keze”, hogy megfogalmazzon pár jól irányzott általános érvényű ironikus mondatot – többek között – a magyar pályáztatási rendszer visszásságai, vagy az állam jelenlegi oktatáspolitikája kapcsán. Én ettől most a lehető legtudatosabban tartózkodtam, ez a kérdés ugyanis nem lehet a hazai vagy a vajdasági politikai játszmák terepe. A VMTDK pótolhatatlan, hiszen a tudomány és a kultúra jelentőségéről és a párbeszéd fontosságáról szól, és azt hiszem, manapság semmi sem lehet ennél előremutatóbb.

András Csaba

Kis színes a magyar orvostársadalomról.

Múltkor három frissen végzett orvosismerősömmel borozgattam a Ferenciek terénél, két pohár között szóba jött az egyetem, a kezdődő felnőtt élet, a kórházak állapota, az egészségügyi ellátás és persze fárasztó munkakeresés.Többször hallottuk már, hogy Magyarországon orvos-, természettudós- és mérnökhiány van, ezért támogatni kell ezeket a képzéseket. Támogatni valóban kellene (mondjuk szerintem nem csak x képzést, hanem a komplett felsőoktatást), de a tendenciák ennek éppen az ellenkezőjét mutatják. A BME szép megszorításokkal kezdheti a következő félévet, a vidéki egyetemek helyzetéről nem is beszélve.  A kezdő mérnökök és az orvosok sem látják ezt a fene nagy támogatást, sem a betöltendő munkahelyek ezreit.

Megtudtam, hogy a Semmelweis Egyetemen lassan diplomanyomtatásra se futja, hiszen az egyetem kb. 400 frissen végzett hallgatója nem kapta meg a diplomáját, két hete a diplomaosztón a Hippokratészi eskü letétele után volt professzoraiktól egy meleg kézfogást kaptak. A papírt a TO a jövő héten - talán - kiadja.

Hat év tanulás után sem jár sok pihenés, hiszen a rezidenshelyekért nagyban folyik a verseny, akinek már biztos helye van az nem meglepő módon valakinek a valakije. “A tanulmányi eredményem senkit nem érdekel, pedig keményen végigtanultam ezt a hat évet. Most nem tudom eldönteni, hogy megérte-e.” - panaszolta egyikük. Első körben mindhárman budapesti kórházakban kerestek állást, de a hírek alapján más városokban se jobb a helyzet, a legtöbb helyet már betöltötte valamelyik főorvos fia/lánya/unokája - avagy nagyban folyik a rezidensmutyi. A kórházak több orvost is felvennének, de az a helyzet, hogy “igazából nem orvoshiány van, csak pénzhiány. Azért nincs elég orvos és ápoló, mert a kórházak nem tudják őket megfizetni. Nem csoda, hogy a legtöbben külföldre mennének.” Az augusztust mindhárman ingyenmunkával fogják tölteni, hiszen egy helyre öt jelentkező akad minden osztályon, szeptemberben a főorvos fogja eldönteni kit vesz fel, a többiek mehetnek amerre látnak.

Szóval ilyen ez a kis magyar valóság. Kinyomtatlan diplomák, a kórházaknak nincs pénze orvosokat felvenni, az épületek mállanak, a sürgősségin átlagosan hat órát kell várni, hogy ellássanak, ágyból sosem volt elég, a hálapénz elvárás.

 Tóth Fruzsina Márta