„Ne bízz meg senkiben, aki elmúlt harminc" – vallották a hatvanas évek lázadói. Bár az állítás részleges igazságát beláthatjuk, ha végignézünk a sok feslett, fáradtképű, idősödő politikuson és gazdasági vezetőn, de mégse teljesen igaz. Ugyanis paradox módon ez az ország egyszerre fiatal- és idősellenes. Egyszerre megy a „csirkefarhát-zabáló" nyuggerezés és a „tegyélmárlevalamitazasztalra" fiatalozás.
Úgy látszik, képtelenek vagyunk az együttélésre. Ez pedig a kormány számára igazi politikai aranybánya, mert nekik minden improduktívnak látszó réteg potenciális ellenség: hajléktalanok, diákok, nyugdíjasok, művészek, falusi és tanyasi elszigeteltségben élők, segélyezettek, rokkantak a lista közel korlátlanul bővíthető. Ennek ellenére úgy néz ki, mégis lehetséges egy generációs törésvonal, amely a puszta politikai megosztó játszmákon túlmutathat.
A fenti listából egyelőre egyedül a diákok ébredtek politikai öntudatra és kezdték meg az ellenállást, legyen szó emigrációról, szabotázsról vagy tömegtüntetésről. A diákság forradalmi beállítottsága magától értetődő. A megélt idő rövidségét összehasonlítva az előttünk álló jövő végtelen tengerével könnyedén szállhatunk hajóra távolinak tűnő, de reményteljes célokért. Míg az ember fiatal, több van a jövőből, mint a múltból. Ahogy öregszünk úgy lesz egyre több a múltból és egyre kevesebb a jövőből.
Olyan társadalomban élünk, amelyben a múlt uralkodik a jelenen és a jövőn: elmúlt világok árnyai kísértenek és próbálják előre behatárolni a jövő lehetőségeit. A cél azonban nem a jövő mindenhatósága, nem a fiatalok diktatúrája, hanem a diktatúra lehetőségének megszüntetése. A mai világ képtelen lehorgonyozni magát a jelenben. Pedig itt és most kell együtt élnünk egy olyan generációs kiegyezésben, ahol egyaránt jó idősnek és fiatalnak lenni. Ahol egy végigdolgozott élet után nem kell az összeomló egészségügytől tartani és ahol egy elbizonytalanított jövő reményében nem kell egy összezsugorodó oktatásban adósrabszolgaságba dönteni magunkat. Ahol nem vonják meg a segélyeket, attól aki nyomorog, ahol nem kényszerítenek tartósan rokkantakat munkára és ahol egyáltalán senkinek nem kell halálra dolgoznia magát ahhoz, hogy tisztességesen megéljen. Ahogy halad előre az idő úgy lesz a diákból dolgozó (sokan egyszerre diákok és munkások) és egy idő után nyugdíjas, ha lesz akkor még egyáltalán nyugdíj.
Az idő folyása, a történelem menete összeköt bennünket. Térképezzük hát fel ezeket a kötelékeket.
Vázsonyi Dániel
