A tegnapi hivataloschabb beszámoló után itt egy személyesebb perspektíva egy HaHás résztvevőtől a "Demonstráció az együttműködésért" nevű eseményről. Eredetileg egy belső fórumra szánta az írója, de úgy döntöttünk, hogy kitesszük, mert jobb, ha a véleményeink "kifelé" is megjelennek, és publikus felületeken tudunk beszélgetni/vitázni.

Valójában sokkal kevesebbet vártam ettől a találkozótól, mint amennyi ténylegesen történt. Az Occupy Hungaryt ideológiailag teljesen felvállalható, ám alapjában véve (nemzetközi viszonylatban) kudarcos szervezetnek tartottam - ami egyben személyes kudarcom is, hiszen én magam is belefolytam a szervezkedésbe annak idején -; ami a Koppány Csoportot illeti, azt tartottam felőle, hogy pocakos, kihullott fogú, avítt eszméket valló és zárt elméjű öregemberek próbálnak alapjában véve jó célok érdekében fellépni erre teljesen alkalmatlan eszközökkel és tudás nélkül. Nem tudtam elképzelni, hogy ezek ketten (plusz a HaHa) értelmes párbeszédet tudjanak folytatni egymással. Ez még mindig kevésbé kritikus álláspont, mint a húgomé, aki nálam sokkal jobban hozta a második generációs értelmiségiek elitista beállítottságát. Bár a HaHát (legalábbis annak "csakoktatás"-szárnyát) szereti, de már az Occupyt - természetesen engemet is beleértve - a szociális demagógiára fogékony (és dolgozni nem akaró) balos fanatikusok tévelygésének tartja, irántam érzett testvéri szeretetétől indíttatva pedig arról győzködött, hogy ne menjek el, mert ez szerinte a szélsőjobbosok csapdája, akik meg akarják verni a hahásokat. 

Ehhez képest, amikor megérkeztem a negyven fokban izzó parkba (és közben csendben átkoztam a marhaságomat, hogy nem inkább a bányatóhoz mentem fürödni), vidám, kedélyes embereket, jólelkű csevejt és diverzitást pillantottam meg - családokat, csinos fiatal lányokat, kutyákat, gyerekeket, egy kendős muzulmán hölgyet, és persze lázasan gesztikuláló középkorú, szakállas férfiakat. A különböző szervezetekből érkező emberek különösebb gátlás nélkül keveredtek el; senki nem bajnaigárdázott, de nem is buzizott vagy zsidózott - azok sem, akik amúgy láthatóan korábbról is ismerték egymást. És lám, a koppányos (valójában Otthonvédő Fórumos) Laci meg az occupy-os Dani mellett a hahás Gergő lett a harmadik moderátor, és amikor bemutatták a kézjeleket, magától értetődő természetességgel sajátították el, hogy majd a megfelelő időszakban alkalmazzák őket ("Ez a rendszer javíthatatlan, ezt a rendszert meg kell dönteni!").

Magyarországon nem igazán lehetett hallani arról, ami az észak-amerikai médiában viszont nagyot szólt: a 2012-es évben a kanadai Québec szövetségi állam diákjai hat hónapon keresztül folytattak tiltakozó akciót, mely magában foglalta a diáksztrájkot, a felvonulásokat, az utcai barikádépítést és hivatali helyiségek elfoglalását. Egy igazi, rendes sztrájkot láthattunk társadalmi összefogással, győzelemmel.

A megmozdulások közvetlen kiváltó oka a tartományi Charest-kormány arról szóló döntése volt, hogy a tartományban szedett tandíjat 2012 és 2017 között kb. a kétszeresére emeli. A québeci diákok elutasították a kormány tervét - az Észak-Amerika-szerte növekvő diákeladósodottság ekkor már erőteljesen a közbeszéd része volt. Részben azért, mert az előző év Occupy-tiltakozásai, melyek emléke még frissen élt az emberek fejében, erre az ügyre is ráirányították a figyelmet, mint a pénzügyi elnyomás egyik eszközére. (A történethez hozzátartozik, hogy Kanada más részein jóval magasabb tandíjak vannak a québeci kormány akkori, 2015-re vonatkozó terveihez képest is, Québec viszont a szövetségi költségvetési újraelosztás nettó haszonélvezője - Kanada más tartományainak lakossága ezért nem feltétlenül támogatta a diákmozgalmat.)

Ebben a posztban megosztom veletek, hogy én hogyan éltem át belülről, szervezőként az „Occupy Educatio” fedőnevű akciónkat, hátha ti is kedvet kaptok hasonló szervezéséhez. Egyáltalán nem bonyolult.

Két napunk volt megszervezni. Mindenképpen célunk volt, hogy ne csak mi, hallgatók vegyünk részt az akcióban, hanem végzősök is csatlakozzanak, akikkel a legjobban kiszúrtak. Ez volt az egyik legnehezebb pontja a szervezésnek, hiszen felsőbb éves egyetemistákként kevés kapcsolatunk van már gimisekkel. De szerencsére hamar találtunk nagyon dühös, nagyon lelkes érettségizőket, akik örömmel csatlakoztak.
Meglepően hatalmas tömeg fogadott minket az Educatio-n, ami engem nagyon megijesztett. Az aréna tömve volt emberekkel, a színpad túl nagy, a hangosítás túl jó. A végleges forgatókönyvet pedig a helyszínen találtuk ki. Dux Lászlót vártuk fél11-re, ehelyett Princzinger Pétert kaptuk 11-kor, a csúszás elég jól jött, 11-re sikerült kicsit megnyugodni. Leültünk a nézőtérre két nagyobb csoportban. Valahogy senkinek nem tűnt fel, hogy mindenkinél valami papír van, hogy az emberek mind ismerik egymást, szervezkednek és izgatottan (!) várják az Oktatási Hivatal elnökét.
Nekem végig gyomorgörcsöm volt. Soha nem csináltam még ilyet, ahogy a többiek sem. Nem tudtuk, mit fognak velünk csinálni, félbeszakítanak-e, közbelépnek-e a biztonságiak, elkezdi-e a beszédét a faszi és elnyomja-e a hangunkat. Vagy csatlakozik hozzánk a tömeg és egyáltalán nem lesz beszéd? Nem tudtuk, mire számítsunk, hogyan fogadják majd. Csak azt tudtuk, hogy meg kell csinálnunk, mert már muszáj valamit csinálni. És amikor Zsolt bekiabált, hogy „MOST!”, és amikor az első emberünk elkezdte kiáltani a szöveget, onnantól minden rendben volt. Csodálatos érzés volt belekiabálni a kamerákba, hogy „Miért a jövő generációit büntetik a saját hibáikért?”. Csodálatos érzés volt nyilvánosan felelősségre vonni azokat, akik annyi rombolást okoztak. És a saját haragom és hangom találkozott a többiek saját haragjával és hangjával, és így a terápiás kiabálás egy egészen egyedi közösségi élménnyé formálódott.
A legelejétől tudtam, hogy nem fognak félbeszakítani, hogy végigmondhatjuk. És akkor rájöttem, hogy kár volt félni attól, mi lesz, ugyanis csak mi tudtuk, hogy mi fog történni. Csak mi tudtuk, hogy a beszéd kezdete előtt felpattan 40 dühös fiatal és kiabálni kezd. Princzinger nem tudta, és csak állt a színpadon tanácstalanul nézelődve jobbra-balra, vállvonogatva, zsebre tett kézzel. De sajnos így sem volt meggyőzően laza. Valószínűleg neki nagyobb gyomorgörcse lett, mint nekem előtte volt. Szuper érzés volt – ha csak 4 percre is, de – elbizonytalanítani a hatalmat.  És az is szuper érzés volt, hogy gyűltek körénk az emberek, hogy érdeklődve figyelték a történteket és a szöveget. Az a 4 perc a miénk volt, a mi 4 perc hírnevünk.
Ez a hírnév pedig bárkinek jár, akinek van mondanivalója. Csak oda kell menni, fel kell állni, és be kell kiabálni. Nagyon félelmetes, de nagyon megéri. Úgyhogy ezúton bíztatnék mindenkit, hogy lepje meg a hatalmat, lepjen meg minket különböző ötletes akciókkal, hogy kreatívan és békésen, ám feltűnést keltve mondhassa el, hogy mit gondol, ha már a döntéshozók elfelejtették megkérdezni.
 

Péntek délelőtt a Hallgatói Hálózat tagjai gimnazistákkal összefogva félbeszakították az Educatio kiállítás megnyitóját, hogy tiltakozzanak a keretszámok drasztikus csökkentése, a bizonytalanság, a tandíj és az egyetemek várható bezárása ellen.

Az eseményről készült videó:

Az elhangzott szöveg:

Én egy gimnazista vagyok  
Hiába tanultam, hiába küzdöttem.
Én egy tanár vagyok  
Lehet, hogy el fogom veszíteni az állásomat.
Én egy egyetemista vagyok    
Én még szabadon választhattam meg a jövőmet.
Nekem még nem kellett röghöz kötés és eladósodás között választani.
Egyre kevesebben vagyunk, akik így élhetnek!

 A kormány elveszi a következő generációk jövőjét!
Olyan törvényt hoztak, amiről senkit nem kérdeztek meg  
Se a szakembereket, se a tanárokat  
se a diákokat, se a családjaikat.
Pedig az ő jövőjükről van szó!
Törvényeik miatt több száz ezer ember nem tudja, mi vár rá.
Ők mind kukába dobhatják az elmúlt évek kemény munkáját és az álmaikat.
Elvették a jövőbe vetett hitüket! 

Maguk félnek közgazdászokat és szociológusokat képezni,   
mert kiderülne, hogy a politikájuk egy csőd?
Félnek jogászokat oktatni,  
mert számonkérnék a jogállam lebontását?  
Miért támogatnak kevesebb mérnököt, 
mikor azt mondják, szükség van rájuk? 

Aki most megy egyetemre, nem tudja, hogy jut-e neki hely.
Ha jut, nem tudja, hány százezret kell majd fizetnie.
Ha támogatják, nem tudja, hány évig kötik majd röghöz.
Tönkre mennek az egyetemek, mielőtt az oda járók végeznének.
Szakemberek tömegének megszűnik az állása.

Miért a jövő generációit büntetik a saját hibáikért?  
Miért kényszerítik őket elhagyni hazájukat?  
Mit követtek el a jövő tehetségei, hogy elveszik az álmaikat?  
Mi jobb felsőoktatást szeretnénk,
de a kormány elrontja azt is, ami van!  
Nem hagyhatjuk, hogy lerombolják a jövőnket!
Nem hagyhatjuk, hogy tönkretegyék az egyetemeinket!
Az egyetem a miénk és az utánunk jövőké!

FEBRUÁRBAN FOLYTATJUK!

Sajtómegjelenések:

RTL Klub Híradó
MTV Híradó
Tények valamiért elfelejtett tudósítani....
Info Rádió
Index videó
Eduline
Moha online
Népszabadság Online
Origo
Hír24
Stop.hu