A szabadságot - legyen az egy egyén vagy egy nép szabadsága - sokan célként ragadják meg; pedig a szabadság "csak" egy eszköz, a boldogság elérésének egyik rendelkezésre álló eszköze. Alighanem a leghatékonyabb. A boldogságunk elérését szolgáló saját erőfeszítéseink ugyanis rendszerint nagyságrendekkel hatékonyabbak, mintha egy külsődleges erő működésére bíznánk magunkat, elvégre nekünk van meg a legmegbízhatóbb (bár nem feltétlenül tökéletes) tudás arról, hogy mi tenne minket boldoggá, és az indítékunk arra, hogy ezt a tudást használjuk is - míg a külső erőnek más motivációi lehetnek (pl. birtokosainak saját boldogsága). Végső soron a szabadság az az állapot, amely lehetővé teszi számunkra, hogy ezt a kétféle tudást követve cselekedjünk. Hogy ez az állapot előállhasson, annak kétfajta feltétele van: az egyik korlátlan mennyiségben áll rendelkezésre, a másik pedig korlátozottan.
A szabadság korlátlanul hozzáférhető összetevői azok, amelyekből, ha neked több van, másoknak nem lesz kevesebb. Ezeknek a többsége klasszikus "kötőjeles szabadság". Szólás-, véleménynyilvánítás-, világnézeti, gyülekezési. Az identitásképzés olyan elemei, mint az etnikai, politikai, vallási és szexuális. Vagy éppen a független igazságszolgáltatáshoz való hozzáférés és a politikai részvétel szabadsága. Ezekre nézve gyakorlatilag nincs érvényes indok, ami jogossá tehetne egy korlátozási igényt (kivéve talán a katonai és a titkosszolgálatok működésével kapcsolatos információkhoz való hozzáférés korlátozását, ami világunkban egyelőre elkerülhetetlen), pláne azon esetekben, amelyek nem is állnak az egyén teljes irányítása alatt (beleértve akár a világnézet kialakítását is, melynek alapjait gyermekkorban határozza meg a külső behatások olyan özöne, amellyel szemben még nem tudunk sok kritikai érzéket szegezni). Általában idetartoznak az önrendelkezés szabadságának olyan tényezői is, mint az élethez és a méltósághoz való jogok (amelyek csak mások védelmében és a megszabott törvényi keretek között korlátozhatóak, ha erre szükség van, pl. bűnözők és veszélyes őrültek esetében), illetve a munkaerőnkkel való szabad rendelkezés. A legfontosabb tényező mentalitásbeli - hajlandónak kell lenned arra, hogy kiállj a jogaidért. Ha nem akarsz (vagy nem tudsz), rabszolga maradsz egészen addig, amíg valaki más ki nem vívja neked a jogaidat (ha akad ilyen ember). Bármiféle elnyomás legjobb táptalaja a beletörődés.
A szabadság összetevőinek másik feléből a többi személy annyiban részesedik, amennyit te hagysz nekik - mint a torta: ha elveszed a negyedrészét, a többieknek összesen a háromnegyede marad. Ezeket a korlátos szabadság-összetevőket úgy kell elosztanunk, hogy minél több embernek minél több jusson. A büntetőtörvénykönyvek nagy része azokat a tetteket sorolja fel, amelyek az általában fennálló cselekvési szabadság alól kivételt képeznek, mert végrehajtásuk aránytalan sérelmet okoz másoknak. De nem csak a béke, biztonság és a cselekvési szabadság ilyen korlátos feltétele a nagybetűs Szabadságnak. Ide kell tartozniuk az anyagi javak közül azoknak is, amelyek a méltó élethez szükségesek. Ezek egy része munka nélkül is felhasználásra kész, mint a földterület és a levegő oxigénje; másokat csak közös erőfeszítéssel hozhatunk létre - ilyen a táplálék, illetve lakásaink és eszközeink. Végül egyes szolgáltatások, mint az oktatás és az egészségügy, csaknem kizárólag emberi munkából állnak, elhanyagolható anyagi ráfordítással - a szolgáltatás lényegét nem a felhasznált eszközök adják, hanem a tudás arról, hogy ezek közül mikor, melyiket és hogyan kell alkalmazni.
A politikai ideológiák közötti legfőbb törésvonal itt, az anyagi javak elosztásának kérdésében húzódik. Ezekben ugyanis tárgyiasult munkaerő rejlik, amely felett, mint fentebb kimutattuk, elvileg annak kellene rendelkeznie, aki azt belefektette; másrészt pedig ezen javak némelyike nélkülözhetetlen életfeltétel, amelyet emiatt úgy kellene elosztani, hogy mindenki részesülhessen belőle. Ma a tulajdon szabadsága élvez elsőbbséget. A magam részéről viszont ebben a kérdésben Robespierre-rel tartok, aki szerint a szabadság illúzió ott, ahol az emberek egyik csoportja büntetlenül éheztetheti a másikat. Az éheztetés mellé nagyon szívesen odateszem a kilakoltatást, a tudáshoz jutás korlátozását, és végső soron az olyan gazdasági körülmények létrehozását is, amelyek között két választási lehetőség közül az egyik a munkanélküliség, a másik pedig az olyan terhelő foglalkoztatás, amely mellett a dolgozónak már nem marad ideje-energiája kultúrához és tudáshoz jutni, a társadalmi problémákat vitatni, de még a saját gyermekeivel törődni sem.
Ha egyszerre akarjuk mind a munkaerő feletti rendelkezést, mind pedig a szabadság anyagi feltételeinek a megfelelő elosztását, akkor (az átmeneti és tűzoltás jellegű intézkedések után, mint az adóztatás és a központi újraelosztás egy alkalmas szintjének beállítása) azt a kérdést kell feltenni, hogy hogyan kerültek az utóbbiak előállításához szükséges természeti feltételek - az étel és a faanyag megtermeléséhez szükséges földterület, illetve a többi használati tárgy anyagát képező ásványi anyagok - magántulajdonba. Ezek a dolgok millió évekkel az ember létrejötte előtt ott voltak már, nem kellett munkaerő az előállításukhoz, és ugyanúgy állt rendelkezésére az emberiség minden egyes egyedének, mint a napfény (amely remélhetőleg hamarosan szintén termelőerővé fog válni). És ennek megfelelően mindenki többé-kevésbé szabadon használhatta is őket egészen addig, amíg meg nem jelent egy állam - lényegét tekintve egy olyan cég, amelynek fő termelőeszközei fegyverek -, és erőszakos önkénnyel, fegyverrel és fenyegetéssel nem ragadta magához az adott terület és az alatta lévő ásványkincsek kizárólagos tulajdonjogát. Lényegét tekintve ez ugyanolyan abszurd és erőszakos támadás, mintha adót szednének a bőrünket érő napfény után (nem akarok ötleteket adni). Aztán az így megszerzett javakat - lopott holmit! - a monarchikus vagy köztársasági állam (egyre megy) megfelelő ellenszolgáltatásokért kiadta más társulásoknak, illetve magánszemélyeknek.
Ha a földterület és a nélkülözhetetlen szükségleti cikkekhez való ásványkincs közösségi tulajdonban van, akkor viszont egyszerre áll fenn mind a munkaerővel való szabad rendelkezés (amit egyénileg, piaci alapon bocsáthatunk mások rendelkezésére, vagy megtarthatjuk magunknak), mind pedig a létfeltételekhez való egyenlő hozzájutás (velük közösségileg rendelkezünk, illetve arányosan elosztandó ellenértékért bocsátunk egy vállalkozó rendelkezésére). Az így létrejövő rendszerben az erőforrások igazságosan állnak rendelkezésre mindenki számára, megszüntetve a mesterséges nélkülözést. Ez a szabadság legfőbb ma hiányzó feltétele.
Cseri Benedek
A cikk a szerző véleménye, nem a Hallgatói Hálózat álláspontja.
