(Aki nincs képben az üggyel kapcsolatban, itt olvashat egy gyors összefoglalót.)

A helyen, ahol dolgozom, mint ezer másik helyen az országban, a délelőtti órákban gyakran a rádióhallgatás jelenti a kikapcsolódást, miközben lassan ébredezik odakint a város, álmosan, de jókedvűen készülünk a nyitásra, nagyokat nevetünk egy-egy elhangzó poénon, vagy megvitatjuk, ami az aktuális hírekben elhangzott. Szombaton azonban hiába próbáltam a munkámra koncentrálni, miközben háttérzajként az ország egyik leghallgatottabb reggeli műsora ment, a munkatársam arra lett figyelmes, hogy lecsapom a krumplipucoló kést az asztalra, mérgesen arrébb rúgom a szemetest, és lázas üzengetésbe kezdek a telefonomon. Mérges voltam ugyanis, nagyon mérges, és kíváncsi voltam, hogy más is észrevette-e, másnak is feltűnt-e, milyen elképesztő mondatok hagyják el a műsorvezető száját az aznapi műsorban. Bár nem vagyok otthon túlságosan a műfajban, valahol reméltem, hogy egy műsorszerkesztő odafent elnézően mosolyog a fiúkra, és csak azért, hogy a hitelesség látszatát kelthessék továbbra is, az egész erőltetett poénkodás után felhívják az érintetteket, vagy legalább a hely tulajdonosát, vagy úgy általában, BÁRKIT, aki más nézőpontot képvisel. Ehelyett ők inkább a gyáva megoldást választották, és mint az egyetlen, örökérvényű igazság tudói, mit sem törődve azzal, hogy ekkora hallgatottsággal milyen komoly véleményformáló erői a közvélekedésnek, elhalkult a nevetés, jött egy reklámszpot, és ennyi volt a hazánkat olyan mételyesen fertőző szexizmusról szóló diskurzus mára, szinte már-már hallani véltem, ahogy kikapcsol az adást jelző lámpa, és a srácok hátradőlnek a karosszékben: ,,Jót buziztunk, gyújtsunk rá!".

A félreértést elkerülendő, nem azért döntöttem a bejegyzés írása mellett, hogy a fent említett rádiósok stílusára lealacsonyodva személyeskedésbe oltsam az ellenérzéseimet, ezért még csak a műsor nevét se fogom leírni, és még csak nem is azért, hogy megvédjem Szilárdot, aki egyébként személyes ismerősöm is.

Az bosszantott fel mérhetetlenül ebben az egyoldalú műsorszerkesztésben, hogy egy aktivistát, akinek fontos egy ügy, és ezért harcol, felemelő dologgá vált ezáltal ország-világ előtt a külseje, vélt nemi identitása és szexuális irányultsága alapján pellengérre állítani, azt üzenve ezzel az összes embernek, aki a műsort hallgatja, hogy jobban járnak, ha nem próbálkoznak a nekik nem tetsző dolgok megváltoztatásával, hiszen könnyen lehet, hogy a következő adásban őket magukat, vagy egy másik, egyetemista korú diák küzdelmeit fogják nevetség tárgyává tenni. Véleményt nyilvánítani a hülye is tud - engem nem zavart volna, ha a fiúk nem értenek egyet azzal a módszerrel, amelyhez Szilárd folyamodott. Véleményt formálni ezzel szemben sokkal nagyobb felelősség, srácok, és itt már régen nem csak a Doboz belépőjegyének áráról van szó. A legtöbb ember ugyanis joggal aggódik jelen helyzetben a zsebéből kivett pénz miatt, miközben, ha a fent említett szórakozóhely mondjuk egységesítette volna a belépőjegyek árát, vagy (persze, tudjuk, kapitalizmus, ez nehezen működött volna) ingyenessé teszi a belépést, ezen túllépve olyan, sokkal fontosabb témák kerülhettek volna elő akár a kereskedelmi médiában is, mint amire ez az eset is próbálta felhívni a figyelmet.

Egy hatalmas háló részei vagyunk ugyanis, amelyben minden mindennel összefügg. A szórakozóhelyek üzletpolitikája ugyan nem kifejezetten "hahás" téma, azért főleg mégiscsak a fiatalokat érinti, ha pedig egy olyan dimenzió is bevonódik a vitába, ami a nők és a férfiak közötti negatív (mint tudjuk, a rádiós kolléga abban is tévedett, hogy csak az lehet diszkrimináció, ami fáj), vagy pozitív diszkriminációról szól, akkor máris megválaszolja magát a kérdés, van-e értelme ezzel egyáltalán foglalkozni bárkinek is.

A média szemében adott egy fiatal srác, akit sokan cikiznek a napokban, lehet adni alá a lovat, vagy jól meg lehet növelni az ellentáborát –minden csak népszerűség kérdése. Az én szememben apró folyamatok sorozata jelenik meg. Sok a hajléktalan az utcán? Évek óta kéregető kisgyereket üt el a villamos? Kizuhan egy férfi egy hotel ablakából, és senki nem megy oda, hogy megnézze, mi történt? Eltűnik a világ szeme elől a volt gimiigazgatóm? Mértéktelen elidegenedés lett úrrá rajtunk, ahol tényleg csak az üti meg az ingerküszöböt, ha a pénztárcánkba nyúlkálnak. Elképzelhető, hogy a számtalan bizonytalanságot bizonyossággá lehetne tenni, ha a család, a barátok, emberi kapcsolataink védőhálója megerősödne? Működhet ez a védőháló anélkül, hogy azt ne alá-fölérendeltségi viszonyok, hanem egészséges családi, baráti, no meg persze szexuális kapcsolatok jellemezzék? Szóval használhatjuk a vadászat kifejezést, vagy inkább ismerkedni szeretnénk? Csóválhatjuk mosolyogva a fejünket, mikor a reggeli műsor után betelefonál egy számukra ismeretlen egyetemista lány, és ugyanezeknek az embereknek a reakciója az, hogy ha már ilyen aranyos hangod van, nem teszel úgy, mintha a főnököd lennék, és kávét akarnál hozni nekem? Vagy ez így második olvasatra, a szavak és a hozzáállás teremtő erejét figyelembe véve már nem is olyan ártatlan poén? Na meg persze még egy kép: hogy mennyire nehéz lesz ez a küzdelem, ha még a magukat nyitottnak és gondolkodónak mondó emberek körében is ilyen kemény falakba ütközik az üzenet.

A kételkedőknek üzenem: ,,Hogy fölfrissülj a nagy Egészben, lásd meg az Egészet minden kicsi részben." Évek múlva már talán senki nem fog emlékezni a sztoriban érintettek nevére, csak a változás lassan döcögő folyamata fog érlelődni, remélhetőleg pozitív irányba. Ha segíteni akarsz, néha márpedig tényleg az a legjobb megoldás, ha egy sör mellett feldobod a témát a barátaidnak. (Hogy ki mennyit áll a cehből, az pedig hadd legyen a ti döntésetek, és nem a csaposé. :)

chani