"Hol van a Hallgatói Hálózat, amikor jön az árvíz?" - ömlött a fröcsögés fideszes bértrollnokokból és rajongóikból az árvíz első napjaiban. Mi nem értünk rá válaszolni, mert a gátakon voltunk. Most viszont itt olvashatjátok több kishal élményeit a homokzsákok rengetegéből.

***

Mindent megteszünk, de elég lesz-e?

- Na most akkor hány lapáttal kell pakolni? - kérdezi az egyik önkéntes félig suttogva a közelében levőktől. - Nem tudom. Nekem 3-at mondtak.- Nekem 4-et! -hangzik másfelől. Na és "pupossan", vagy csapottan? Egyáltalán mennyi az annyi?
- Főnök Úr! - szól oda az egyik tetőtől talpig kantáros gumiruhába bújt szakemberhez - Mondja már meg legyen szíves, hány lapáttal rakjak a zsákba?
- Mutassa azt a lapátot! No, azzal nyugodtan mehet 4 is!

Szorgosan dolgozik mindenki ,ahogy egy pillanatra körbetekintek. A fiatal fiú a fekete nagy Magyarország pólóban és dorkóban a cigányember mellett ugyanolyan lendülettel lapátol. Nem számítanak a különbségek. Egymást segítve ugyanazért a célért küzdünk. Cipzár alakzatba állva serényen adogatjuk a zsákokat - ki kesztyűben, ki anélkül - , hogy eljuttassuk a töltés lábánál állókhoz, akik már a térdig érő vízben pakolnak. Itt nincs annyi bobcat, mint a Margitszigeten - jegyzem meg magamban.

- Kin van gumicsizma? - zökkent ki gondolataimból a monoton munka mellett az egyik katasztrófavédelmis. Rögtön haptákba is vágom magam, és már lendül is a kezem, jelentkezem, mint régen az iskolában.

- Négy emberre lenne szükségem, akin van gumicsizma - hangzik tovább, majd rám pillant - Nők nem.

Elcsempül a szám széle. Pedig ott is szívesen segítettem volna. Visszaveszem a kezemnél 3 számmal nagyobb kesztyűt, legalább az egyikre, amivel alulról fogom a zsákokat. Nekem így könnyebb. Mindkettőn csak hátráltatna. Jönnek is a zsákok sorban, nincs idő lazsálni egy pillanatra sem. - Ez könnyű. Ez nehéz. Úhh...ez bivaly. - hangzanak a megjegyzések, hogy felkészítsük egymást mire számíthatunk a következő adagnál. Mindig van, aki viccelődik. A közelemben 4 fiú hecceli egymást, senki sem bírja kacaj nélkül. Hiába a fáradtság, egy kis jókedvtől mindenki új erőre kap.

- Állj! - hangzik elölről. Na, mi történt? Miért oszlik mindenki?

- Politikusok...idejönnek pózolni, aztán miattuk leáll a munka. - tör ki ingerülten az egyik tűzoltó, ahogy elhalad mellettem. Mint később megtudom: nem is csoda. Napok óta itt van, és most kapta a hírt: bizony nagyon úgy néz ki, hogy csütörtökig még nem megy haza. Szombat van - rémlik fel bennem, és egyszeriben még jobban sajnálom szerencsétlent.

Felmászok a töltés tetejére. A pihenő alatt megint elkezdem érezni a karomat, a vállaimat. Húzódik minden izmom, hiába, nincsenek hozzászokva az ilyen fajta megerőltetéshez. A tegnap előtti 10,5 órás pakolás még mindig érezteti a hatását, de jól esik rádolgozni. A Duna vize a kerítés alját nyaldossa, alig van 10 centi a homokzsákokig. Máshol már el is érte - és a tetőzés csak később várható.

Vége a szünetnek, vissza is rendeződünk pár pillanat alatt: van aki lapátol, van aki az üres zsákot tartja, a többiek pedig a megtöltötteket adogatják, mindenki tudja mi a dolga.

- Rendben emberek, itt ezen a részen végeztünk. Mindenkinek nagyon köszönöm a segítségét! A terület másik végében még szükség van emberekre, kérem, aki marad menjen át oda! - hangzik a parancs.

A strand hangszóróiból szaggatottan hallatszanak egy vidámabb dal dallamai. Estefele jár már, nem is számoljuk hány órája érkeztünk. Szürke felhők gyülekeznek a fejünk felett, nem is kell sokat várnunk, leszakad az ég. De senki sem szalad el. Esőkabát nélkül folytatjuk a munkát. Sárban, bokáig érő vízben. Úgy látszik a déli leégés után már csak ez hiányzott.

Végre csillapodni látszik, de aztán kapjuk az újabb utasítást: mindenki menjen be az épületbe, vihar várható, egyetlen önkétes sem maradhat a gátak közelében. Csendben várjuk, hogy visszaengedjenek minket. Valaki egy nagy zsákkal jár körbe: szendvics van benne! Hálásan nyúlunk érte, az ebéd sem mostanában volt. 

Az eget kémleljük, aggódó tekintetek sokasága látszik, és tudom, mindannyiunk fejében ugyanaz a nyugtalanító gondolat motoszkál: mindent megteszünk, amit tudunk, de vajon elég lesz-e?

Fajcsi Edina

***

"Jót tett" az árvíz az országnak

Az árvíz ambivalens dolog számomra. Persze, katasztrófa, felbecsülhetetlen anyagi kárral jár, nem vitás. De a városnak, ahol élek, mégis valahogy jót tett. Budapesten és környékén kicsit mintha megállt volna az idő ebben a pár napban. Megtapasztalhattam, hogy igaz a közhely: a baj összehozza az embereket. Számtalan embernek, legyen az idős, fiatal, nő vagy férfi, hirtelen prioritás lett, hogy megvédjenek valamit, ami közös. Kinn voltunk a gátakon és a homokzsákok mellett elsimultak azok az ellentétek, ami miatt olyan ez az ország, amilyen. Teljesen mindegy volt, hogy aki mellettem áll a sorban, vagy aki tartja a zsákot, amibe lapátolom a homokot, milyen skatulyákban él, zsidó, cigány, munkás, értelmiségi, szélsőjobbos vagy szélsőbalos, ott csak emberek voltunk, akik ugyanazért vannak ott: hogy megvédjünk valamit, amit a hazánknak nevezünk. Mindig giccsesnek tartottam ezt a szót, de ebben a pár napban valahogy megéreztem, mit jelent. Az állami szervezés persze olyan volt, amilyen mindig szokott lenni a drága jó Magyarországon: gyalázatos. De nem baj, ez kedvez az önszerveződésnek, az emberek összefogtak és megoldották, amit meg kellett.

Persze megjelent a katasztrófaturizmus is, de hát miért ne jelent volna meg, nem minden nap lát ilyen árvizet az ember. Nyilván voltak, akik csak azért fogtak lapátot a kezükbe, hogy lefotózkodjanak vele, de legalább a kezükbe fogták. Akik pedig csak nézték vagy fényképezték az áradást? Az, hogy az embereknek hirtelen lett öt percük, fél órájuk arra, hogy lesétáljanak a partra, és csak nézzék a karnyújtásnyira hömpölygő folyót, szerintem fantasztikus, kár, hogy katasztrófa kell ahhoz, hogy így legyen.

Hát ilyen volt nekem a 2013-as árvíz: sokszor bosszantó, izomlázas, félelmetes, kétségbeejtő de valahogy mégis, szép. Én ott leszek akkor is, amikor el kell takarítani amit maga mögött hagyott, és ha azzal is kész vagyunk, nem lesz már más, mint egy jó emlék, remélem, nem csak nekem.

Somló Eszter

***

Az első napom az árvízi védekezésben

A médiából értesültem, hogy a Fővárosi Katasztrófavédelmi Igazgatóság önkéntes segítőket keres, úgy döntöttem beszállok a védekezésbe. Még aznap este regisztráltam a katasztrófavédelem internetes oldalán, pillanatok alatt megkaptam a jelentkezésem elfogadásáról szóló e-mailt, amiben megírták a helyszínt és az időpontot is. Csütörtök reggeli kávém elfogyasztása után bepakoltam az esőkabátot, némi kaját és nyakamba vettem a lábam a Margitsziget felé. A Margit-híd felőli bejárónál két egyenruhás rendőr és közterületes fogadott, akik készséggel írányítottak a vezetési pont felé, ahol az önkéntes segítőket fogadták.

Pár perces séta utána megérkeztem a teniszpálya mellett található vezetési pontra, ahol egy katona fogadott és a kezembe nyomta a papíralapú regisztrációs lapot, melyet ki kellett tölteni, a jobb felső sarokba meg a szervezet nevét ahonnan jöttem, mert félóránként kellett jelentést adniuk a résztvevő számáről.

Egy ideig várakozni kellett, míg a vezetési pont megkapta a további utasítást, hogy melyik deponációs pontra vezénylik az önkéntes csoportot. Az utasítást követően 2 katona kísért minket végig a Margitsziget Pestre néző oldalán és 15 fős csoportokra osztották el az embereket. Én 14 társammal együtt a sziget legvégén, az Árpád-hídhoz legközelebb eső depót kaptam. Bajtársaink főként rendőrök, katonák, és vidékről érkezett útépítők voltak, akik már javában feszített tempóban végezték a védelmi feladatokat (homokzsák töltés, felpakolása a teherkocsira, nyúlgátépítés).

Az önkéntes csoport két fő feladatot kapott: homokzsáktöltés, homoklapátolás, bónuszfeladatként azok felpakolás a kocsira. Viszonylag gyorsan belejöttünk, és felgyorsult a homokzsákok számának növekedése. A védekezés közben egy rendőr észrevette a félig lejött Hallgatói Hálózatos matricát rajtam, és külön kifejezte megbecsülését, hogy kijöttünk védekezni, majd egy kézfogással mutatta ki tiszteletét, ami nagyon jól esett. Feszített tempóban végeztük a feladatunkat késő estig, közben észre se vettem, hogy telik az idő.

Ezen a napon jópár helyen megfordultunk barátaimmal, fellelkesedve azon, hogy milyen jó érzés is segíteni a bajban a másikon. Egy barátom meg is jegyezte: "mi már függők vagyunk". Voltunk Budafokon, Óbudán, a Tímár utcánál, a Dagály Fürdőn, a Római parton és Szentendrén is.

Amit nagyon jónak és pozítívnak tartok, hogy a "nemzeti összefogás" helyett EMBERI ÖSSZEFÖGÁS jött létre, ahol nem számított a pártállás, a nemi beállítottság, az sem, hogy fiú vagy-e vagy lány semmi sem. Egy közös cél volt, hogy önzetlenül segítsünk a bajban.

Contreras Roberto