„(...) volt, hogy agresszív szélsőjobboldaliként éltem meg magyarságomat és volt, hogy tökéletes közönnyel fordítottam neki hátat”
Mint köztudott, mi, a Hallgatói Hálózat Soros és Bajnai által fizetett aktivistái véres verejtékünket áldozzuk azért, hogy végre elhúzhassunk ebből a kurva országból, valamint kultúránkat és nemzetünket kiszolgáltassuk az izraeli karvalytőkének, hogy végre eltüntessük a népek térképéről ezt a nyamvadt embertömeget, ami körülvesz minket.
Azonban vagyunk egy páran, akik ezt nem hisszük el magunkról a Magyar Nemzetnek. Feltűnt nekünk, hogy sokak nem látják, hogyan lehetünk egyszerre magyarok és HaHások, és arra jutottunk, hogy eddig gyakorlatilag nem volt szó arról, hogyan kötődünk ehhez a néphez, ehhez a kultúrához. Úgyhogy most az 1956-os forradalom évfordulóján úgy gondoltuk, néhányan összeszedjük a gondolatainkat, és megfogalmazzuk, mit jelent számunkra magyarnak lenni. Mától naponta egy-két posztban írunk erről. És ne feledjétek: nem véletlen hogy még itt vagyunk, nem pedig valahol Nyugat-Európában süttetjük a hasunkat (például az Északi-tenger valamelyik festői kikötővárosának kellemes, vasbeton fövenyén).
Negyedik rész.
Korábbi részek: Első rész, Második rész, Harmadik rész.Ami a magyar identitást illeti, azt én a magyar táj, a nyelv és a népzene összefüggésében vagyok képes megragadni, így ez az állapot csaknem teljesen személytelen. De azt hiszem a legtermészetesebb is egyben, és messzemenően személyesebb, mint bármiféle ideologizált identitás. Ezt nem azért mondom, mert ebben a témában illik egy kicsit beszólni a szélsőségeknek, hanem a tapasztalat egykedvűségével: volt, hogy agresszív szélsőjobboldaliként éltem meg magyarságomat és volt, hogy tökéletes közönnyel fordítottam neki hátat. Tettem mindezt különböző féligazságokból ügyesen felállított, félkészen kapott eszmék hatása alatt, melyek végigkísérték a középiskolai éveimet.
A Bakony erdeit mindig is szívesen jártam – zűrzavaros eszméim idején sem volt kérdés bennem, hogy mennyire szeretem a helyet ahová születtem – de ennél tovább nem mertem merészkedni. Amikor aztán komolyabban a népzene és az irodalom felé fordultam, kezdtem érezni, hogy a helyzet valamivel árnyaltabb. Gondoltam, hagyom magam; ez nem is annyira az én szándékomon múlott, kényszer volt, és szükségszerűség. Ady magyarság-verseivel kezdődött, aztán körülbelül ott eszméltem rá, mit is nevezek hazaszeretetnek, amikor a magyartanárom arról mesélt, hogy Pilinszkytől megkérdezték miért nem ír magyarság-verseket, és költő visszakérdezett: miért, hát nem magyarul írok?
Ez számomra a valódi magyar identitás: semmit nem akar demonstrálni, és egyáltalán: semmit nem akar jelenteni önmagán kívül. Ez pedig mindenütt és mindenkor jelen van: bámulás a vonatablakból, kiszakadás az erdőkbe napokra, egy metafora születésének felfokozott figyelme, vagy akár egy barátokkal átciterázott éjszaka. Az én magyarságom nem harcol az igazságért, mert birtokolja azt. Nem kíván hagyományőrzést, és görcsös odafigyelést. Magából a létből táplálkozik.
Szücs András
