A szabadságot - legyen az egy egyén vagy egy nép szabadsága - sokan célként ragadják meg; pedig a szabadság "csak" egy eszköz, a boldogság elérésének egyik rendelkezésre álló eszköze. Alighanem a leghatékonyabb. A boldogságunk elérését szolgáló saját erőfeszítéseink ugyanis rendszerint nagyságrendekkel hatékonyabbak, mintha egy külsődleges erő működésére bíznánk magunkat, elvégre nekünk van meg a legmegbízhatóbb (bár nem feltétlenül tökéletes) tudás arról, hogy mi tenne minket boldoggá, és az indítékunk arra, hogy ezt a tudást használjuk is - míg a külső erőnek más motivációi lehetnek (pl. birtokosainak saját boldogsága). Végső soron a szabadság az az állapot, amely lehetővé teszi számunkra, hogy ezt a kétféle tudást követve cselekedjünk. Hogy ez az állapot előállhasson, annak kétfajta feltétele van: az egyik korlátlan mennyiségben áll rendelkezésre, a másik pedig korlátozottan.

A szabadság korlátlanul hozzáférhető összetevői azok, amelyekből, ha neked több van, másoknak nem lesz kevesebb. Ezeknek a többsége klasszikus "kötőjeles szabadság". Szólás-, véleménynyilvánítás-, világnézeti, gyülekezési. Az identitásképzés olyan elemei, mint az etnikai, politikai, vallási és szexuális. Vagy éppen a független igazságszolgáltatáshoz való hozzáférés és a politikai részvétel szabadsága. Ezekre nézve gyakorlatilag nincs érvényes indok, ami jogossá tehetne egy korlátozási igényt (kivéve talán a katonai és a titkosszolgálatok működésével kapcsolatos információkhoz való hozzáférés korlátozását, ami világunkban egyelőre elkerülhetetlen), pláne azon esetekben, amelyek nem is állnak az egyén teljes irányítása alatt (beleértve akár a világnézet kialakítását is, melynek alapjait gyermekkorban határozza meg a külső behatások olyan özöne, amellyel szemben még nem tudunk sok kritikai érzéket szegezni). Általában idetartoznak az önrendelkezés szabadságának olyan tényezői is, mint az élethez és a méltósághoz való jogok (amelyek csak mások védelmében és a megszabott törvényi keretek között korlátozhatóak, ha erre szükség van, pl. bűnözők és veszélyes őrültek esetében), illetve a munkaerőnkkel való szabad rendelkezés. A legfontosabb tényező mentalitásbeli - hajlandónak kell lenned arra, hogy kiállj a jogaidért. Ha nem akarsz (vagy nem tudsz), rabszolga maradsz egészen addig, amíg valaki más ki nem vívja neked a jogaidat (ha akad ilyen ember). Bármiféle elnyomás legjobb táptalaja a beletörődés.

A szabadság összetevőinek másik feléből a többi személy annyiban részesedik, amennyit te hagysz nekik - mint a torta: ha elveszed a negyedrészét, a többieknek összesen a háromnegyede marad. Ezeket a korlátos szabadság-összetevőket úgy kell elosztanunk, hogy minél több embernek minél több jusson. A büntetőtörvénykönyvek nagy része azokat a tetteket sorolja fel, amelyek az általában fennálló cselekvési szabadság alól kivételt képeznek, mert végrehajtásuk aránytalan sérelmet okoz másoknak. De nem csak a béke,  biztonság és a cselekvési szabadság ilyen korlátos feltétele a nagybetűs Szabadságnak. Ide kell tartozniuk az anyagi javak közül azoknak is, amelyek a méltó élethez szükségesek. Ezek egy része munka nélkül is felhasználásra kész, mint a földterület és a levegő oxigénje; másokat csak közös erőfeszítéssel hozhatunk létre - ilyen a táplálék, illetve lakásaink és eszközeink. Végül egyes szolgáltatások, mint az oktatás és az egészségügy, csaknem kizárólag emberi munkából állnak, elhanyagolható anyagi ráfordítással - a szolgáltatás lényegét nem a felhasznált eszközök adják, hanem a tudás arról, hogy ezek közül mikor, melyiket és hogyan kell alkalmazni. 

A politikai ideológiák közötti legfőbb törésvonal itt, az anyagi javak elosztásának kérdésében húzódik. Ezekben ugyanis tárgyiasult munkaerő rejlik, amely felett, mint fentebb kimutattuk, elvileg annak kellene rendelkeznie, aki azt belefektette; másrészt pedig ezen javak némelyike nélkülözhetetlen életfeltétel, amelyet emiatt úgy kellene elosztani, hogy mindenki részesülhessen belőle. Ma a tulajdon szabadsága élvez elsőbbséget. A magam részéről viszont ebben a kérdésben Robespierre-rel tartok, aki szerint a szabadság illúzió ott, ahol az emberek egyik csoportja büntetlenül éheztetheti a másikat. Az éheztetés mellé nagyon szívesen odateszem a kilakoltatást, a tudáshoz jutás korlátozását, és végső soron az olyan gazdasági körülmények létrehozását is, amelyek között két választási lehetőség közül az egyik a munkanélküliség, a másik pedig az olyan terhelő foglalkoztatás, amely mellett a dolgozónak már nem marad ideje-energiája kultúrához és tudáshoz jutni, a társadalmi problémákat vitatni, de még a saját gyermekeivel törődni sem.

Ha egyszerre akarjuk mind a munkaerő feletti rendelkezést, mind pedig a szabadság anyagi feltételeinek a megfelelő elosztását, akkor (az átmeneti és tűzoltás jellegű intézkedések után, mint az adóztatás és a központi újraelosztás egy alkalmas szintjének beállítása) azt a kérdést kell feltenni, hogy hogyan kerültek az utóbbiak előállításához szükséges természeti feltételek - az étel és a faanyag megtermeléséhez szükséges földterület, illetve a többi használati tárgy anyagát képező ásványi anyagok - magántulajdonba. Ezek a dolgok millió évekkel az ember létrejötte előtt ott voltak már, nem kellett munkaerő az előállításukhoz, és ugyanúgy állt rendelkezésére az emberiség minden egyes egyedének, mint a napfény (amely remélhetőleg hamarosan szintén termelőerővé fog válni). És ennek megfelelően mindenki többé-kevésbé szabadon használhatta is őket egészen addig, amíg meg nem jelent egy állam - lényegét tekintve egy olyan cég, amelynek fő termelőeszközei fegyverek -, és erőszakos önkénnyel, fegyverrel és  fenyegetéssel nem ragadta magához az adott terület és az alatta lévő ásványkincsek kizárólagos tulajdonjogát. Lényegét tekintve ez ugyanolyan abszurd és erőszakos támadás, mintha adót szednének a bőrünket érő napfény után (nem akarok ötleteket adni). Aztán az így megszerzett javakat - lopott holmit! - a monarchikus vagy köztársasági állam (egyre megy) megfelelő ellenszolgáltatásokért kiadta más társulásoknak, illetve magánszemélyeknek.

Ha a földterület és a nélkülözhetetlen szükségleti cikkekhez való ásványkincs közösségi tulajdonban van, akkor viszont egyszerre áll fenn mind a munkaerővel való szabad rendelkezés (amit egyénileg, piaci alapon bocsáthatunk mások rendelkezésére, vagy megtarthatjuk magunknak), mind pedig a létfeltételekhez való egyenlő hozzájutás (velük közösségileg rendelkezünk, illetve arányosan elosztandó ellenértékért bocsátunk egy vállalkozó rendelkezésére). Az így létrejövő rendszerben az erőforrások igazságosan állnak rendelkezésre mindenki számára, megszüntetve a mesterséges nélkülözést. Ez a szabadság legfőbb ma hiányzó feltétele.

Cseri Benedek

A cikk a szerző véleménye, nem a Hallgatói Hálózat álláspontja.

A szabadság legalább olyan nehezen meghatározható fogalom, mint a szerelem, vagy a boldogság. Mi az, amire először eszembe jut, ha arra gondolok, mi az, hogy szabadság? Két dolog: azt tenni, amit én szeretnék és a repülés. Talán ami közös ebben a kettőben, az a korlátok nélküliség. Nem véletlenül a madár a szabadság szimbóluma, nekik megadatik az, ami nekünk soha nem fog: úgy létezni, hogy csak a saját ösztöneik szabnak nekik határt.

A mi, emberi életünkben ez a teljes szabadság soha nem lesz elérhető, de azért megpróbálhatjuk megközelíteni. Mindenki másképp igyekszik a szabadsága felé, van, aki a pénzben látja, mások a természetben keresik. Van, akinek a családjában vagy a párjával találja meg a szabadság érzését, de azt hiszem, a legközelebb mégiscsak egymagunkban lehetünk hozzá. Magam részéről pontosan tudom, mikor érzem magam a legszabadabbnak. Lehet, hogy giccses lesz, de azért leírom. Van egy nagyon szép völgyben egy hosszú mező, ahova időről időre ellátogatok a lovammal. Ilyenkor csak a nyakába dobom a szárat, széttárom a karjaimat és elindulunk. Abban a tempóban megy, ahogyan szeretne, többnyire olyan sebességgel, amikor már könnyes lesz a szemem a széltől, már-már olyan érzés, mint a repülés lehet. Na, ameddig a mező végére nem érünk, nekem az a teljes szabadság. Szerencsém van, száz százalékig bízhatok a lovamban, ismerem minden mozdulatát, mi így, együtt vagyunk szabadok.

Az az emberek világában a legritkább esetben van így, ami leginkább korlátozza a szabadságunkat, azok az embertársaink. Megszabjuk egymás határait az egészen jelentéktelen helyzetektől kezdve, mint a reggeli tömeg a buszon, egészen odáig, hogy néhány ember azt gondolja, határozhat más emberek életéről, haláláról. Függünk egymástól, nem élhetünk egymás nélkül, de együtt élni nagyon nehéz. Kezd kicsi lenni nekünk ez a bolygó, de ahogy az emberiséget ismerem lehet, hogy univerzum is kicsi lenne. Mindenesetre azt gondolom, úgy kellene élnünk, hogy megtaláljuk a szabadságunkat, úgy, hogy közben a lehető legkevésbé korlátozzuk másokét. Gondoljuk végig, hány ember szabadsága van a kezünkben és hány embertől függ a miénk. Főnökök, alkalmazottak, szülők, párok... minden irányban határok között élünk, kérdés, mit kezdünk a határainkkal és milyeneket falakat állítunk mások elé. Fizikai korlátaink, legyen az a testünk, a távolság vagy a gravitáció, sokkal könnyebben leküzdhetők, mint azok, amiket egymás köré vonunk. Ott végződik a mi szabadságunk, ahol a társainké elkezdődik. Lehet, hogy idealista vagyok, de azt hiszem, ha képesek lennénk több teret adni egymásnak, azzal nem kevesebb lenne a hely ebben a világban, hanem éppen ellenkezőleg - talán együtt lehetnénk szabadok.

Somló Eszter

A cikk a szerző véleménye, nem a Hallgatói Hálózat álláspontja.