Ebben a posztban megosztom veletek, hogy én hogyan éltem át belülről, szervezőként az „Occupy Educatio” fedőnevű akciónkat, hátha ti is kedvet kaptok hasonló szervezéséhez. Egyáltalán nem bonyolult.
Két napunk volt megszervezni. Mindenképpen célunk volt, hogy ne csak mi, hallgatók vegyünk részt az akcióban, hanem végzősök is csatlakozzanak, akikkel a legjobban kiszúrtak. Ez volt az egyik legnehezebb pontja a szervezésnek, hiszen felsőbb éves egyetemistákként kevés kapcsolatunk van már gimisekkel. De szerencsére hamar találtunk nagyon dühös, nagyon lelkes érettségizőket, akik örömmel csatlakoztak.
Meglepően hatalmas tömeg fogadott minket az Educatio-n, ami engem nagyon megijesztett. Az aréna tömve volt emberekkel, a színpad túl nagy, a hangosítás túl jó. A végleges forgatókönyvet pedig a helyszínen találtuk ki. Dux Lászlót vártuk fél11-re, ehelyett Princzinger Pétert kaptuk 11-kor, a csúszás elég jól jött, 11-re sikerült kicsit megnyugodni. Leültünk a nézőtérre két nagyobb csoportban. Valahogy senkinek nem tűnt fel, hogy mindenkinél valami papír van, hogy az emberek mind ismerik egymást, szervezkednek és izgatottan (!) várják az Oktatási Hivatal elnökét.
Nekem végig gyomorgörcsöm volt. Soha nem csináltam még ilyet, ahogy a többiek sem. Nem tudtuk, mit fognak velünk csinálni, félbeszakítanak-e, közbelépnek-e a biztonságiak, elkezdi-e a beszédét a faszi és elnyomja-e a hangunkat. Vagy csatlakozik hozzánk a tömeg és egyáltalán nem lesz beszéd? Nem tudtuk, mire számítsunk, hogyan fogadják majd. Csak azt tudtuk, hogy meg kell csinálnunk, mert már muszáj valamit csinálni. És amikor Zsolt bekiabált, hogy „MOST!”, és amikor az első emberünk elkezdte kiáltani a szöveget, onnantól minden rendben volt. Csodálatos érzés volt belekiabálni a kamerákba, hogy „Miért a jövő generációit büntetik a saját hibáikért?”. Csodálatos érzés volt nyilvánosan felelősségre vonni azokat, akik annyi rombolást okoztak. És a saját haragom és hangom találkozott a többiek saját haragjával és hangjával, és így a terápiás kiabálás egy egészen egyedi közösségi élménnyé formálódott.
A legelejétől tudtam, hogy nem fognak félbeszakítani, hogy végigmondhatjuk. És akkor rájöttem, hogy kár volt félni attól, mi lesz, ugyanis csak mi tudtuk, hogy mi fog történni. Csak mi tudtuk, hogy a beszéd kezdete előtt felpattan 40 dühös fiatal és kiabálni kezd. Princzinger nem tudta, és csak állt a színpadon tanácstalanul nézelődve jobbra-balra, vállvonogatva, zsebre tett kézzel. De sajnos így sem volt meggyőzően laza. Valószínűleg neki nagyobb gyomorgörcse lett, mint nekem előtte volt. Szuper érzés volt – ha csak 4 percre is, de – elbizonytalanítani a hatalmat. És az is szuper érzés volt, hogy gyűltek körénk az emberek, hogy érdeklődve figyelték a történteket és a szöveget. Az a 4 perc a miénk volt, a mi 4 perc hírnevünk.
Ez a hírnév pedig bárkinek jár, akinek van mondanivalója. Csak oda kell menni, fel kell állni, és be kell kiabálni. Nagyon félelmetes, de nagyon megéri. Úgyhogy ezúton bíztatnék mindenkit, hogy lepje meg a hatalmat, lepjen meg minket különböző ötletes akciókkal, hogy kreatívan és békésen, ám feltűnést keltve mondhassa el, hogy mit gondol, ha már a döntéshozók elfelejtették megkérdezni.
Hétköznapi egyetemisták vagyunk, akik megállíthatatlanul harcolnak, de korántsem tökéletesek. Előfordul, hogy sál nélkül rohangálunk az utcán, aztán egy hétig lázasan, köhögve tesszük ugyanezt, véletlenül fordítva fújjuk fel a Z betűt a molinónkra, vagy úgy indulunk útnak, hogy a 8 darab elemből csak 7 működik a megafonban. De az összes hibánk ellenére egy dolgot senki nem vitathat el tőlünk: a függetlenségünket. Ezért vállalkoztam arra, hogy most egy hétköznapi egyetemista szemszögéből meséljem el azt, amiről már olyan sokféle mendemondát hallhattunk: hogy ,,hogyan készült” a forradalom.
