Amíg szerdán a büszke nemzet felvonult vagy épp saját maga ellen tiltakozott, a polgárpukkasztók pedig birkajelmezben polgárpukkasztottak, én kicsit sem magasztos hangulatban stíröltem a csőtörés gyanúval diagnosztizált fürdőszobámat, hátha szemmel veréssel el tudom űzni a rozsdát.

Két vízóra csekkolás között elolvastam a többiek nemzeti identitásáról szóló blogposztját, hátha felbuzog bennem a nagy magyar öntudat, de egészen más jutott eszembe. Anna és Eszter is megemlítette, hogy 2002-ben a Fidesz kisajátította a kokárdát. 2002-ben? Basszus, nyolc éves voltam akkor, azt gondolná az ember, hogy meglehetőst távol a politikától, de bizony egy debreceni általános iskola második osztályába is beszivárgott az akkori kampányidőszak. Emlékszem az előttem ülő lányok beszélgetésére:

-          Te kire fogsz szavazni?
-          Én mszp-s vagyok, mert a nagymamám is mszp-s.
-          Tudod, én fideszes leszek.
-          Ó, akkor nem lehetünk többet padtársak.

A nagyszünetben pedig az volt a játék, hogy beosztottuk magunkat a két nagy párt valamelyikébe, toporogva végül besoroltam magam a kétharmados többséget jelentő Fideszbe, a narancs csapat pacsizott egyet a győzelemre, majd visszatértem a szorzótáblámhoz.

Talán ebben a kampányidőszakban vagy pár évvel később egy másik osztálytársam felvilágosított arról, hogy Debrecen a ‘sétáló utcát’ bizony a Fidesznek köszönheti, mert ők építették. Nagyon elcsodálkoztam, hiszen az ilyen politikus félék mindig szép ruhában járnak, ha azt is képesek összekoszolni, hogy szép főteret építsenek nekünk, akkor biztos hálásnak is kéne lennem. Később persze megviláglottam a felől, hogy a „mi építettük” szlogen alatt általában az adófizetők pénzét és egy tucat munkásembert kell értenem – akármelyik pártról legyen is szó.

A mai magyar politikai kultúra röviden: nyolc évesek kerülik el egymást a nagyi pártpreferenciája miatt, a nemzeti ünnepeinket erődemonstrációra használják fel szerte a városban. Igyekeztem kerülni a „megemlékezésekről” készített tudósításokat, hiszen sejthető volt, hogy „ellenzéki összefogás” és a „nemzeti egység” – egy ezer részre darabolt ünnepet jelent, ahol a szónokok egymást szidják a város több végéből.

Utolsó elkeseredésemben itt és most meghirdetem 2014. október 23-ra az egyetemisták ’56-os megemlékezését. Pártoskodás, képzelt külföldi ellenségek és „orbántakarogy”-ozás nélkül gyűljünk össze valahol, igyunk egy sört, elmélkedjünk a forradalmakról, beszélgessünk akár a jelenlegi állapotokról. Ünnepeljünk, emlékezzünk, rakjunk ki „’56-ban mi kezdtük (- és azóta sincs őszi szünetünk)” molinót a BME-re stb. Ötleteket és szervezők jelentkezését ezer örömmel fogadom - majdnen egy évünk van megszervezni.

U.i: Vízcsobogástól inspirált utolsó gondolatom: Nemzeti identitásunk erősítésének érdekében itt az ideje megfilmesíteni A korona hatalma c. zseniális hungaro-sci-fit, melyben plazmaíjjal és bionikus harci turulokkal  szeljük át IV. von Anstetten császárságát, hogy megtaláljunk Szent Koronánkat, miközben a Dózsa György csillaghajón új-magyarul prédikálnak „Jesus” tetteiről.

Kasszasiker és világszenzáció, lelkes szponzorok tolakodjatok!

ez itt egy nagyon kemény plazmaíjjász űrmagyar

- Tóth Fruzsina Márta -