Elvadult tájon gázolok:
Ős, buja földön dudva, muhar.
Ezt a vad mezõt ismerem,
Ez a magyar Ugar.
Aki figyelt magyarórán, emlékezhet a tanító bácsi/néni tanulságos leckéjére, miszerint Ady Endre közéleti tevékenységében, újságírásában, költészetében azért kritizálta erősen a magyarokat és Magyarországot, mert nagyon szerette a hazáját.
Micsoda baromság.
Országunk politikájának és közbeszédének valahogyan mindig is része volt saját magunk lenézése, vagy egyenesen utálata, mely mindig „a nyugathoz”, Nyugat-Európához viszonyítja „kicsiny hazánkat”. Ez a pártnyilatkozattól az országos lapban megjelenő könnyed glosszán keresztül a melós sóhajáig terjedően, általánosan jelen van. Persze ennek is vannak tájszólásai.
1. Az értelmiségi
Ez a legtisztább esete az eltávolító lenézésnek. „Bezzeg jobb helyeken”, „Ilyen ország nincs”, „Na most már tényleg emigrálok”, és egyéb önalázó megjegyzések kísérik. Folyamatosan nyugat-európai híreket, rendszereket és intézményeket hasonlítgatnak a magyar megfelelőikhez, és nem fér a fejükbe, hogy nálunk miért nem úgy mennek a dolgok, mint amott. Magyarországnak fel kell zárkóznia a „fejlett országokhoz”, ötven évvel le vagyunk maradva, hiszen ott jobb a gazdaság, jobb a kultúra, meg egyáltalán, jobb minden. Ezek az emberek szégyenkeznek, hogy itt kell élniük, és nagyon szeretnének nyugatiak lenni. Magukat a nyugatiak alá helyezik, de átvéve minden elvet és ideológiát, mint ahogy azt az alávetettek gyakran tenni szokták. A megfelelési kényszer segít a kisebbrendűség érzésének borogatásában. Az EU tökéletes, az IMF jóságos, a NATO-n csak nyerhetünk. Hasonló okokból sok, a szamárlétrán felfelé igyekvő középosztálybeli is ilyesmiket pufogtat, ők is szeretnének elit lenni, jobb státuszt a garázsban tudni, nekik viszont kevés tényleges tudásuk van a nyugat-európai országok működéséről. Az elitista értelmiségi lehet „balliberális”, de lehet konzervatív is. A közös pont itt az, hogy mindannyian „látják, hogyan mehetnének a dolgok”. Ezt a praxist szorgosan űzte az SZDSZ, űzi az MSZP, és a holdudvarukba tartozó megmondóemberek, „européerek”, „nyugatosok”, „reformerek”.
Nehéz ezt máshogyan nevezni. A Fidesz volt az, aki jó érzékkel rátapintott arra, hogy az emberek baromira nem élvezik a saját elitjük mélységes utálatát. (Illetve szerető kritikáját, ki hogyan nevezi.) Erre az érzésre telepedett rá Orbán Viktor, amikor meghirdette permanens szabadságharcát. A Fidesz a néppel van, a gonosz nyugatiak ellen, „az EU ellen”, akik végső soron már majdnem a Szovjetunió, hatalmas és felettünk terpeszkedő elnyomó tömb. Mi a kuruc szegénylegények vagyunk, akik bár jóval gyengébben szereltek, mégis keménytökűek, van bennük dacos virtus. Ez a retorika is tartja azt a felállást, hogy nyugat>kelet, de ráönti a harcos ellenállás mázát. A keleti nyitás azért fontos, hogy megmutassuk a fránya nyugatnak. Bejött a dolog, most már le sem tudnak akadni erről. A Fidesz ezt a hatalma megerősítésére használja, és követőiben megerősíti azt az érzést, hogy kiszolgáltatott helyzetben vannak, és ha nem harcolnak (amit le lehet tudni annyival, hogy négyévente a Fideszre szavaznak), a Nyugat felszippant minket kénköves orrlikán. A fideszes lehet értelmiségi, középosztálybeli, minden olyan ember, aki identitását a párt kommunikációs stratégiájához igazította.
Ha neked is van véleményed, erről a témáról, vagy másról, úgy gondolod, hogy a politikai témákat nem csak olvasni, hanem kritizálni is kell, és szeretnéd, hogy a gondolataid szélesebb körben is megvitatásra kerüljenek (esetleg azért, mert szűk körben nincs kivel), küldd el az írásodat a Hallgatói Hálózat Facebook oldalára, vagy a szervezodj@gmail.com-ra, és neveddel vagy álneveddel megjelentetjük a blogon.
Ez egy továbbfejlesztett változat, mely abban különbözik az előzőtől, hogy a végletekig viszi a menekülő öntömjénezést. A világ el akar minket nyomni, minden irányból támadnak, és egyedül maradván, foggal-körömmel harcolnunk kell, de győzni fogunk, mert kiválasztott nép vagyunk. Ez az irányvonal kvázi kicsúszott a Fidesz irányítása alól, ezek az emberek nem fogadják el engedelmesen, hogy a Fidesz üzlettársai elfogadható játékosok, szemben a Fidesz ellenségeivel, akik a gonosz nyugatiak. Ők mindenkit kizárnak. Ezzel szemben ennek a gondolkodásnak is része az, hogy alacsonyabb rendűek vagyunk a „nemzetközi háttérhatalomhoz” képest, emiatt hangzanak el olyanok, hogy „nem tudok magyar lenni a saját hazámban”. A stabil identitás és státusz hiánya a gyengeség érzésével párosulva arra készteti őket, hogy az erő és a büszkeség érzését keltő hagyományokat vegyenek elő (vagy kreáljanak ilyeneket). Ők gyakran felismerik, hogy a bizonytalan helyzet oka a javak (globális szinten) egyenlőtlen elosztása, ezért bank- és multiellenesek.
Őszintén szólva, baromi nehéz ilyen közgondolkodásban identitást találni. (Ebből a szempontból tényleg nehéz „magyarnak lenni”, mármint úgy, hogy azt értsék is az emberek.) Nehéz EU-kritikusnak lenni, amikor az egyik oldal sorban áll, hogy beszophassa a német vagy francia lobbitörekvéseket, a másik oldal harciasan kikel ellenük, hogy a saját monopóliumát és oligarcháit erősíthesse, a harmadik pedig kenterből elutasít mindent, nem téve különbséget nagypolitikai játszma és civil kezdeményezés között, különböző jobb-rosszabb EU-s intézkedések között. Így vagy úgy, de szinte csak provinciális, saját kuckónkon belül pattogó hangok hallatszanak. A Békemenet „nem leszünk gyarmat” molinója azért ironikus, mert már rég gyarmatosítottuk magunkat: agyunkat, gondolkodásunkat. Az egész folyamat egy olyan önbeteljesítő jóslat, ami megtizedeli a konstruktív közéleti törekvéseket, mert a politikai ügyekbe bocsátkozó polgár vagy alázatosan lohol a teljesen más társadalmi környezetre kitalált nyugati minták után, vagy a rendszerbe nem belelátva, bábok ellen küzd.
Holott lenne mibe kapaszkodni, és lenne mi ellen (és főleg mi mellett) küzdeni. Fel lehetne ismerni, hogy nem egyedül élünk Kelet-Európában, a környező országokban hasonló gondokkal és gondolatokkal bíró emberek hasonló küzdelmeket vívnak. Példának okáért az öngyarmatosítás jelensége általános a régióban. Ők természetes szövetségeseink, lengyelek, csehek, szlovákok, románok, bolgárok, ukránok, horvátok, szerbek. Mindannyiunk fejében az jár, hogy mi, keletiek, csak a nyugat mögött kulloghatunk. Pedig ha felismernénk hasonlóságunkat és közös érdekeinket, akkor talán együtt arra is ráébredhetnénk, hogy Európa a miénk is, „keletieké”. Mi is értékesek vagyunk, pont annyira, mint a „nyugatiak”, kultúráink nem csak a sokszínűség propagandájába valók, és jogunk van beleszólni az európai ügyekbe, ellensúlyban a francia agrárlobbival vagy a német óriáscégekkel. Nem elég azon siránkozni, hogy „Brüsszel” milyen döntéseket, rendelkezéseket hoz, hiszen Brüsszel elvileg mi (is) vagyunk – foglaljuk hát vissza az intézményeket, és vegyünk részt rendesen az irányításban! A részvételiség, aktív állampolgárság és a civil nyomásgyakorlás – szóval ez az egész "semmit rólunk nélkülünk" cucc, ami időről-időre itthon is felbukkan – európai szinten is működhet, csak fel kell ezt ismernünk, túl kell lépnünk (gondolkodásban és gyakorlatban) az országhatárokon. Az eurokrácia megzabolázása a nyugat-európai állampolgárokkal is közös érdekünk, az összes megbízóitól eltávolodott döntéshozóval szemben. De amíg nem ismerjük fel, hogy nem vagyunk alsóbbrendűek, amíg nem fogadjuk el, hogy részei vagyunk az európai népek közösségének – és különösen a kelet-európai népek közösségének – addig nem is leszünk képesek hatásosan irányítani a sorsunkat. Magyarnak lenni jó, és európainak lenni is jó, emellett pedig bőven van miért küzdeni. És lehet is. A kulcs az, hogy nem kell eleve vesztes pozícióból hadakozni.
Lehajlok a szent humuszig:
E szűzi földön valami rág.
Hej, égig-nyúló giz-gazok,
Hát nincsen itt virág?
De van. Csak jó szemüveggel kell nézni.
Birtalan Gy. Gergő
[Az írás Melegh Attila, Gagyi Ágnes és egyéb társadalomtudósok kutatásaiból, vitairataiból merítkezik]