Vajon sor kerül-e idén is – immár tizenkettedik alkalommal – a Vajdasági Magyar Tudományos Diákköri Konferenciára? Ha a Bethlen Gábor Alapon múlik, akkor sajnos úgy tűnik, hogy nem. A következő pár sorban azt próbálom meg röviden összefoglalni, hogy ezzel a döntéssel mit veszíthetünk – mi, mindannyian.
A napokban látott napvilágot a hír, miszerint az Újvidéki Magyar Nyelv és Irodalom Tanszék egyetlen „nagyprojektumához” sem kapott támogatást a Bethlen Gábor Alaptól. Utóbbi egy 2011-ben elkülönített állami pénzalap, melynek – honlapjuk szerint – „kiemelt feladata a külhoni magyarság szülőföldjén történő egyéni és közösségi boldogulásának, anyagi, szellemi gyarapodásának elősegítése és kultúrájának megőrzése érdekében támogatások nyújtása”. Ezt a nemes feladatot a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt. – szintén a honlapjuk alapján – egy „átlátható pályázati rendszer” működtetésével valósítja meg, mellyel hozzájárul „a magyar-magyar kapcsolatok ápolásához”.
Nem véletlen, ha ezekről a sorokról akármelyik korábbi résztvevőnek a Vajdasági Magyar Tudományos Diákköri Konferencia jut eszébe, ugyanis ha van valami, ami szinte vegytisztán megtestesíti a Bethlen Alap által preferált szempontokat, akkor az VMTDK, ez a 2001 óta minden évben – Zentán, Szabadkán és Újvidéken – megrendezett, a magyarországi Tudományos Diákköri Konferenciák mintájára szervezett, számos művészeti programot is felvonultató interdiszciplináris konferencia. A konferencián csaknem minden tudományterület képviselteti magát, az egyes szekciók zsűrijében pedig a helyi oktatók mellett kitűnő magyarországi szakemberek ülnek. A konferencia tudományos jelentőségét jól érzékelteti, hogy a 2011-es, 10. VMTDK nyitóelőadását Pálinkás József, az MTA elnöke tartotta.
Az MRK (Magyar Rektori Konferencia) és az OTDT (Országos Tudományos Diákköri Tanács) valamint a VMFK (Vajdasági Magyar Felsőoktatási Kollégium) és a VMAT (Vajdasági Magyar Akadémiai Tanács) 2011-es megállapodásának köszönhetően ez az a konferencia, amely a vajdasági magyar hallgatóknak kijutási lehetőséget biztosít az Országos Tudományos Diákköri Konferenciára (az OTDK-ra), a magyar egyetemisták legfontosabb tudományos megmérettetésére. Emellett a VMTDK-án nem csak vajdasági hallgatók adnak elő: példamutató vendégszeretettel fogadják a szlovákiai, romániai, ukrajnai és magyarországi hallgatókat. A konferenciára rendszeresen érkeznek egyetemisták Pécsről, Szegedről, Debrecenből és Budapestről, akik gyakran itt alakítanak ki olyan szakmai kapcsolatokat, melyekre Magyarországon nincs, vagy alig akad lehetőségük. Úgy tűnik, hogy a VMDTK-nak nem csak a vajdasági tudományos életet sikerült integrálnia a hazai tudományos életbe, hanem magát a hazai tudományos életet sikerült integrálnia.
Ugyanis bár tény, hogy minden szekcióban oklevelet kap a legjobb előadó az „egyetemi hallgató” és a „fiatal kutató” (PhD) kategóriában, a VMTDK elsősorban mégsem a hallgatók közötti versengésről, hanem az új ismeretségekről és a tapasztalatszerzésről szól. Nem véletlen, hogy a programról megjelent kritikák gyakran kiemelik a konferencia remek hangulatát, légkörét. Nemcsak az együtt érkezők kovácsolódnak csapattá itt, hanem a jelenlévők is. A szekciókban és a művészeti programok megbeszélésekor, a színdarabok és a koncertek között a színházban, a plenáris előadások előtt és után a díszteremben, a szekciók között a folyosókon, a konferencia utolsó estéjének közös vacsoráján, Szabadka és Újvidék utcáin folyamatosan „zajlik” az, ami a VMTDK lényegét adja. Ez pedig a párbeszéd: a hallgatók és a hallgatók, a hallgatók és az oktatók, a tudományterületek, a különböző országokban élő, különböző módon gondolkodó emberek között.
Ahogy Csányi Erzsébet, a konferencia főszervezője is kiemeli, „a VMTDK az egyetlen olyan fórum, amelyen a vajdasági magyar egyetemi hallgatók és doktoranduszok tudományos-művészeti eredményeikkel bemutatkozhatnak egymásnak, tanáraiknak és a világnak”. A VMTDK ráadásul csak az egyik olyan projekt, amit idén nem támogat a Bethlen Gábor Alap. Az Újvidéki Egyetem Bölcsészettudományi Karának Magyar Tanszéke – mely 1959-es alapításától 2006-ig az egyetlen magyar nyelvű felsőoktatási intézmény volt a Vajdaságban – nem rendelkezik saját forrásokkal, a szükséges támogatást eddig a magyarországi ernyőalapítványok (Illyés, Szülőföld, Bethlen) biztosították. Külön cikket érdemelne az összes többi fontos tevékenység, amit most magukra hagynak: az 1969 óta létező Hungarológiai Közlemények és a Tanulmányok című folyóiratok, a készülő magyar-szerb, szerb-magyar nagyszótár és az az infrastrukturális beruházás, melynek segítségével fejleszteni lehetne a Magyar Tanszék szakkönyvtárát, ahol a hallgatók évek óta mindössze két számítógépet használhatnak.
Amikor az ember egy ilyen témában ír bejegyzést a HaHa blogjára, akkor folyamatosan érzi a kísértést, hogy „meglóduljon a keze”, hogy megfogalmazzon pár jól irányzott általános érvényű ironikus mondatot – többek között – a magyar pályáztatási rendszer visszásságai, vagy az állam jelenlegi oktatáspolitikája kapcsán. Én ettől most a lehető legtudatosabban tartózkodtam, ez a kérdés ugyanis nem lehet a hazai vagy a vajdasági politikai játszmák terepe. A VMTDK pótolhatatlan, hiszen a tudomány és a kultúra jelentőségéről és a párbeszéd fontosságáról szól, és azt hiszem, manapság semmi sem lehet ennél előremutatóbb.
András Csaba
