Állítólag politikai pártok uszítanak minket. Állítólag átláthatatlan mozgató erők vesznek rá, hogy bizonyos dolgokat elkövessünk. És a legjobb: állítólag pénzt is kapunk érte! Akik előszeretettel rágalmaznak, azok szerint voltam már cionista, hazaáruló, jobbikos, MSZP-s, és még sorolhatnám. Van az a fajta szűklátókörűség, ami dühít, amitől tehetetlennek érzem magam, de rájöttem, hogy a valós idejű történelemhamisítás ellen csak egy módon tudok tenni: ha elmesélem az igazságot. Itt az ideje, hogy tiszta vizet öntsünk a pohárba.

Hétköznapi egyetemisták vagyunk, akik megállíthatatlanul harcolnak, de korántsem tökéletesek. Előfordul, hogy sál nélkül rohangálunk az utcán, aztán egy hétig lázasan, köhögve tesszük ugyanezt, véletlenül fordítva fújjuk fel a Z betűt a molinónkra, vagy úgy indulunk útnak, hogy a 8 darab elemből csak 7 működik a megafonban. De az összes hibánk ellenére egy dolgot senki nem vitathat el tőlünk: a függetlenségünket. Ezért vállalkoztam arra, hogy most egy hétköznapi egyetemista szemszögéből meséljem el azt, amiről már olyan sokféle mendemondát hallhattunk:  hogy ,,hogyan készült” a forradalom.

Itt a karácsony, és mi most, egy hónap után először szusszanunk. Kedvenc helyeink bezártak, a legtöbben hazautaztunk szüleinkhez, a kollégiumi szobák is üresen tátonganak. Megpróbálhatnánk éjszaka aludni, és nappal ébren lenni, de a bioritmusunk az állandó szükséghelyzet miatt úgy borult fel, hogy ha akarnánk, se tudnánk hajnali háromkor nem a következő szervezeti feladaton, szóróanyagon, akción töprengeni. Amiben élünk, azt lehet hobbinak, mániának, perverziónak, meg sok egyéb másnak is nevezni. Én életformának nevezem az aktivizmust, és bár meglehetősen pátoszosan hangzik, életcélnak az oktatás minőségének javítását, a demokratikus kultúra terjesztését.  De térjünk vissza az eredeti kérdéshez, hogy honnan is indult ez az elsöprő erejű diáklázadás, melyet egy külföldi lap egyenesen „kis magyar ’68” -ként aposztrofált. Számos városban, községben lehettünk szemtanúi annak az átalakulásnak, mely a diákság öntudatra ébredéséről szólt. Mi vagyunk azok, akikre egész végig vártunk! A kezdő löketet a főváros, sőt, még távolabbról nézve egy horvát város adta. Íme a budapesti történések az én szemszögemből.

Fontos megjegyezni, hogy a Hallgatói Hálózat története sokkal régebbre nyúlik vissza, mint az idei tanév. 2006-ban ez volt az a szervezet, mely ugyanannak az egyetemnek a kapuit döngette, ahol később sikerrel megvetette a lábát, és fórumaira többezer diákot vonzott számos oktatási intézményből. Nem tudtunk, és nem is akartunk volna olyan szervezetként fennmaradni, mely kizárólag a tiltakozásra, elégedetlenségre alapoz. Mindig is fontosnak tartottuk, hogy építő jellegű tevékenységet is végezzünk, ezért lehetőségeinkhez mérten szakmai anyagokkal álltunk elő, 2011-ben és 2012-ben pedig szabadegyetemet indítottunk. Bizonyára sokan emlékeztek, hogy a kormány a felsőoktatás átalakításával kapcsolatos ámokfutását már a tavalyi tanévben megkezdte. A Hallgatói Hálózat január 20-án az Educatio kiállításon indította be újra a máig gőzerővel növekvő mozgalmat. Február 15-re tüntetést hirdettünk meg, melyet az ELTE ÁJK, később pedig a BTK elfoglalása, és számos hallgatói fórum követett. Az önszerveződés, sejtesedés ekkor indult be, és az ország számos pontján megjelentek azok a kisebb-nagyobb csoportok, melyek az elmúlt hetekben újult erővel vették fel a harcot az egész országot érintő oktatáspolitikai ballépések ellen.

Az időpont ismeretlen, helyszín: egy budapesti (csak azért sem rom) kocsma, valamikor ősszel. A LÉK, azaz a Lágymányosi Érdekképviseleti Közösség, a Hallgatói Hálózat főleg ELTE TáTK-sokat, néhány TTK-st és IK-st tömörítő, 2010-ben alakult sejtje ekkor már bő egy éve HaHa név alatt futott, élt és virult. Projekteket vittünk véghez, beszélgetéseket szerveztünk, közösségi kertet építettünk, pályázatokat nyertünk, folyamatosan fórumokat tartottunk az egyetemen, és a kari vezetés, valamint a HÖK is elismert minket. Csodás érzés volt, hogy van létjogosultságunk az egyetemen, valami azonban mégis hibádzott.

Néhány LÉK-es barátommal összeültünk valahol a Móricz környékén, és estefelé, mikor már ott tartottunk, hogy van, akinek le kell lépni dolgozni, felmerült a kérdés: hogyan lehetne ezt az átláthatatlan, korrupcióval, mutyizással, és a kormány bomlasztó politikai tevékenységével széthordott kupacot, amit ma felsőoktatásnak nevezünk, összegereblyézni? Sorra jöttek az ötletek, és hiába nevetgéltünk, dobtunk be nagyobbnál nagyobb hülyeségeket, hamar komolyra fordult a szó, és arra lyukadtunk ki, hogy ide bizony gyökeres változás kell. ,,Miért tépjük azért a szánkat folyamatosan, hogy nem történik semmi? Ha sztrájkba lépnénk, ugyanis nem lehetne csak úgy áttaposni rajtunk.”-gondoltuk. De minél tovább agyaltunk, annál fájdalmasabb realitásokkal kellett szembenéznünk: a diákság nincs erre felkészülve, a tanárok pedig félnek. Nem tehettünk mást, kezünkbe kellett vennünk a kezdeményezést, és rágyúrni egy kicsit arra, hogy alulról szerveződő mozgalom jöhessen létre, melynek az általános oktatási sztrájk a célja, s egyben eszköze.

A találkozónak nem voltak látványos eredményei, körülbelül 7-en voltunk, akik törtük a fejünket a sztrájkon, és cikkeket linkelgettünk egymásnak azon sopánkodva, hogy a szakszervezetek miért nem állnak végre a sarkukra.

November 9. péntek, Cirko-gejzír mozi, Verzió Filmfesztivál.

Már nagyban zajlott a szorgalmi időszak, mikor erre az izgalmasnak ígérkező programra akadtunk. Amikor elolvastuk a Blokád című film leírását, egyből tudtuk, hogy muszáj félretenni egy kevés pénzt mozijegyre, még ha amúgy nem is vagyunk túlságosan eleresztve anyagilag. Kétségkívül megérte. Úgy érzem, az, ami most történik, valójában abban a pillanatban született meg, amikor kiléptünk a moziajtón. Nem mondom, azelőtt is felnéztünk azokra a diákokra, akik más országokban hasonló célokért küzdöttek, de iszonyatosan nagy löketet adott nekünk, hogy 90 percen keresztül nyomon követhettük, ahogy az ingyenes felsőoktatás megszűnésére reagálva a horvátok elbarikádozzák magukat az egyetemen, megszervezik a diákellenőrzést a karon, melynek minden egyes apró részletét profin kialakítják, egy hónapig fórumokat tartanak, és országos sztrájk kialakulása után végül még sikereket is elérnek. Mindehhez semmi másra nem volt szükségük, csak kitartásra, és szervezettségre. Ráadásul a film egyik készítője (egy huszonéves, fiatal srác) személyesen is megjelent a vetítésen, kérdésekkel bombázhattuk, és megbizonyosodhattunk arról, hogy ha csak 20-an vagyunk, már akkor is képesek leszünk beindítani a folyamatot. Innentől fogva abszolút komolyan gondoltuk a projektet, és a következő LÉK fórum témáit a kukába dobva másról sem akartunk beszélni, csak arról, hogyan kellene felépítenünk ezt a fajta ellenállást. 

November 15. csütörtök, ELTE TáTK, Szakkollégium Éjszakája, Lágymányosi Hallgatói Fórum

Az ELTE Angelusz Róbert Társadalomtudományi Szakkollégium által évente megrendezésre kerülő Szakkollégium Éjszakáján a TáTK alagsora színes forgataggá változik, tele programokkal, előadásokkal. A LÉK itt is helyet kapott, hogy fórumot tartson, amin rengeteget haladt előre ügyünk. Új érdeklődő tagokkal bővültünk, és megbeszéltük, hogy kihirdetünk egy találkozó időpontot, ahol már csak és kizárólag a sztrájkról fogunk beszélgetni. 

Ezt követően három héten keresztül minden szerdán (november 21., november 28., december 5.) sztrájk-csoport megbeszélést tartottunk. 

Az első alkalommal körülbelül huszan gyűltünk össze. Sokan voltunk Hallgatói Hálózat-tagok, de ekkor még nem definiáltuk magunkat HaHa-ként. A 3 fő cél, amit ekkor megfogalmaztunk, a hallgatói szerződés eltörlése, a felsőoktatásból kivont pénzösszegek kompenzálása, és a keretszámok drasztikus csökkentése elleni fellépés volt. Ezen túl abban is egyetértettünk, hogy a pártok önreklámozásának nem szeretnénk platformot nyújtani. Amire nagy hangsúlyt fektettünk, az a beszervezés volt, személyes kapcsolati hálónkat kihasználva minél több egyetemről minél több diáknak megpróbáltuk elmesélni, mi ez az egész, és mi a célja a kezdeményezésnek. Minden egyes oktatót felkerestünk, akiről úgy gondoltuk, támogatna minket, és akár egy személyes találkozóra is eljönne, melyen a diákok és a tanárok megoszthatják gondolataikat az ellenállás lehetséges formáiról.

A második találkozón már harmincan voltunk. Saját magunk számára lefordítottuk a horvát aktivisták által írt Occupation Cookbook, azaz ,,Az Egyetemfoglalás Boszorkánykonyhája" című módszertani összefoglalót. (Bár voltak részei, melyeket valóban hasznosítottunk, ekkor még azt hittük, útmutatásra lesz szükségünk a szervezéshez. Később kiderült, hogy mi a saját, spontán receptünk megalkotásában vagyunk a legprofibbak.) További eredményünk, melyre büszkék lehettünk, hogy elkezdtük használni a Loomio nevű, új-zélandi fejlesztők által létrehozott online döntéshozatali platformot, mely lehetővé tette számunkra, hogy találkozók szervezése nélkül, az interneten keresztül is megpróbáljunk bázisdemokratikusan működni. A második találkozón döntöttünk arról is, hogy nem csak a felsőoktatásról, a közoktatásról is beszélnünk kell.

A harmadik, december 5-i találkozó volt az első, tanárokkal közös megbeszélésünk. Körülbelül 50-en gyűltünk össze, hogy ismertessük a tanárok számára a korábban már megfogalmazott pontjainkat, és meghallgassuk, milyen konkrét intézményfinanszírozási, oktatáspolitikai, illetve az oktatás minőségét érintő problémákkal néznek ők maguk szembe. Megvitattuk, hogy sok tekintetben hasonló problémák érintenek minket, mint a magyarországi humán szféra számos területét. 

Arra jutottunk, hogy minél hamarabb konkrét cselekvésről kell tárgyalnunk, illetve ki kell adnunk egy nyilatkozatot, melyben a keretszámok drasztikus csökkentése ellen tiltakozunk. Az ezen a gyűlésen megfogalmazott felhívás mögé a HaHa mellett a HÖOK, a Hálózat a Tanszabadságért, és a Szülői Hálózat, és az Oktatói Hálózat is beállt támogatóként. Innentől fogva tudatosan Hallgatói Hálózatként folytattuk tevékenységünket. Még a találkozó napján meghirdettük azt a december 10-i Hallgatói és oktatói fórumot az ELTE lágymányosi kampusz északi épületének aulájába, melyen a plénum elfogadta az azóta híressé vált 6 pontot, és amely azonnal számos más egyetemvárost arra lelkesített, hogy csatlakozzon az ellenálláshoz. Aznap este a mérges, de békés tömeg spontán demonstráció során elfoglalt 2 hidat, innentől az eseményeket pedig bárki nyomon tudja követni akár a Hallgatói Hálózat Facebook-oldaláról, akár a híradásokból. 

Végezetül: sok mindenről írhatnék még, a hat pontunk aktualitásával, céljaink érvényességével, vagy azzal kapcsolatban, hogy sokan léhűtő senkiházinak tartanak minket, akik csak követelőzni tudnak. Folyamatosan olyan tévhitekkel szembesülök, melyeket néha könnyebb, néha egész hosszas folyamat eloszlatni. Talán nehéz lehet elfogadni, hogy tiszták a szándékaink, hiszen ez (főleg az idősebb korosztály számára) jórészt elképzelhetetlen az eddigi politikai példák alapján. Aki kételkedne benne, azok számára örömmel jelentjük ki, hogy létezik olyan hallgatói mozgalom, melyeket nem pénzelnek pártok, befolyásos magánszemélyek. Kaptunk egy felajánlást 3 db ingyen molinó kinyomtatására a Mammutban egy fotóstól, amit nagyon köszönünk. Kaptunk meleg teát az egyik tüntetésünkön a közeli étterem munkatársaitól, amit nagyon köszönünk. Egy kedves jóakarónk név nélkül adományozott nekünk pár hangosbeszélőt, egy másik kedves hölgy pedig a sajátjait adta kölcsön a tüntetésekre. Kaptunk rengeteg biztató szót, és gratulációt, amit mindennél jobban köszönünk. A legtöbbet mégis ettől az egész mozgalomtól kaptuk: barátokat, élményeket, hogy gyakorlatban is megtapasztalhattuk a azt a fajta szolidaritást, mely túlmutat az oktatásügyön, és hogy végre megerősítést nyertünk. Van értelme az összefogásnak! Beszélgetnünk kell egymással, és fel kell ismernünk, mi a közös bennünk. Így születhetett egy hónap alatt egy egyszerű ötletből valami igazán fontos dolog. 

Azzal is megpróbálnak vádolni minket, hogy valójában mi is politizálunk. Köszönjük a bókot! Célunk ugyanis az, hogy a hallgatók, az oktatók, a középiskolások, a szülők, és a humán szférában dolgozók megkerülhetetlen politikai tényezővé váljanak a mai Magyarországon. Hiszünk abban, hogy egy hosszútávú folyamat részesei vagyunk, mely olyan politikai kultúrát eredményezhet, amiben semmilyen döntést nem hozhatnak meg az érintettek beleszólása nélkül. Nem kell oktatásszakértőnek, sem politikusnak lenni ahhoz, hogy tisztán lássuk: nem fogadható el olyan koncepció, melyben egy hét alatt háromszor változnak a keretszámok, az ad hoc intézkedések mellé nem rendelnek forrásokat azok végrehajtásához, nincsenek sajtónyilvános tárgyalások, és a felvételizők továbbra sem tudják, mi vár rájuk hónapokon belül. 

(fotó: Huszti István / Index)

Ennek fényében üzenem a kormánynak, hogy amíg a Rektori Konferencia Elnöksége, a Felsőoktatási Dolgozók Szakszervezete, a Pedagógusok Szakszervezete, a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezete, az Oktatói Hálózat, a HÖOK és a Hallgatói Hálózat tagjaiból megalakult Országos Felsőoktatási Egyeztető Fórum, és a tiltakozó diákság által támogatott 6 pont nem teljesül, addig folytatni fogjuk a tiltakozó akciókat. Aki pedig úgy érzi, egyedül van ebben a soha véget nem érő küzdelemben, annak azt üzenem: én is csak egy kis hal vagyok a sok kis halból. És mi mindannyian...

VELETEK VAGYUNK!