Vasárnap már milliós tüntetések voltak Kairóban. Én Sarával, egy kairói lánnyal töltöttem a napot Párizsban egy nemzetközi újságíró és aktivista találkozón, de nem sokat lehetett vele kommunikálni, mert nem volt hajlandó elszakadni a Twittertől és a Facebooktól, ahol egyfolytában kapta az infókat a családjától és a barátaitól. Szinte remegett az idegességtől, iszonyúan aggódott, mert néhányan előző nap meghaltak az utcán és szinte minden hozzátartozója ott volt. Délután 4-től szimpátiatüntetést szerveztek Párizsban a helyi egyiptomiak az Operához, de nekünk 6-ig tartott a programunk. Sara-t sose láttam idegesnek, de most szinte remegett, annyira menni akart. A végére értünk csak oda, de így is elkapott pár embert és kicsit megnyugodott.
Sara erősen vallásos, szigorúan követi az Iszlám előírásait, leszámítva néhány külsőséget, mint a kendő viselése. Nem iszik, nem dohányzik, nem szexel, csókolózni is alig, napi 5-ször imádkozik. És ott volt végig a forradalomban és most ott van újra az utcán és ünnepel. Soha nem láttam senkit, aki ennyire vágyik a demokráciára, akinek ennyire fontos lenne a szabadság és az emberi jogok és egyben hívő is, méghozzá muszlim. Ő választotta, vallásosabb, mint a szülei.
Késő este találkoztunk egy kairói barátjával is, aki éppen Párizsban volt. Ő azt mesélte, élete legjobb 18 napja volt a forradalomé. Soha nem volt annyira izgatott, soha nem érzett annyi reményt és boldogságot. Bízott az emberekben, akik ott voltak vele az utcán. Sara is ezt mondta, meg azt is, hogy minden este sírt, annyira félt és annyira fájt neki, hogy emberek haltak meg. De lenyűgözte az az együttműködés, amit maga körül látott. A legszegényebb tömegek és az elit tagjai együtt vonultak Mubarak rendszere ellen, keresztények és muszlimok közösen. Sara azt mesélte, hogy a legszegényebbek beálltak az első sorokba (ahol az életüket kockáztatták) és tudatosan hátrább küldték az magasan iskolázottakat, mondván, rájuk még szükség lesz a forradalom után, az új rendszer felépítéséhez. Lehet, hogy csak egyszer történt ilyesmi, amit Sara épp hallott, lehet, hogy százszor, de egyetlen egyszer is fájdalmas ez a gondolat. Hogy a szegények értéktelenebbnek tekintik saját életüket, mint a magasabb társadalmi osztályokban lévőkét.
Sara (alulról a második sorban, jobbról a 2. helyen) és a párizsi szolidaritási tüntetés néhány résztvevője
Amikor eljött az ima ideje a muszlimok számára, a keresztények körbeállták az imádkozó tömeget és úgy védték őket a rendőrség elől. Egy ember mondta hangosan az imát, amit ismételt a tömeg. Amikor valaki odament a szónokhoz, hogy nem szükséges mondani, imádkozzon ő is a többiekkel együtt, akkor kiderült, hogy a szónok keresztény volt, csak segített a muszlim tüntetőknek együtt imádkozni. Sara majdnem sírt ahogy ezt mesélte. Azt mondta, hogy eufórikus állapotban voltak, eltűnt az utálkozás a különböző csoportok között. Aztán jött a katonai rezsim majd a választások. A liberális ellenzék erősen fragmentált volt, így történhetett, hogy a Muszlim Testvériség nyerte a választásokat. Meg úgy, hogy az ország 40%-a analfabéta, ám vallásos, így a vallással rendkívül könnyen manipulálható ez a csoport. Sara azt mesélte, hogy Mursi nemes egyszerűséggel azt állította, hogy pokolra jut, aki nem szavaz rájuk.
Amikor a választásokról mesélt, teljesen megváltozott az arca, komor lett. Az iszonyú csalódottságról beszélt, hogy ellopták a forradalmat, elcsalták és így semmi értelme nem volt. Hogy ez nem demokrácia, hogy hazudnak és elnyomják az embereket. Nem az iszlamizmus a baj, hanem minden más, a korrupció és a hatalomközpontosítás. Hogy a vallást hatalmuk megtartására és megerősítésére használják. Sara iszonyúan dühös és kiábrándult. Még a mostani tüntetésekről is azt mondja, hogy ugyan nagyon izgatott újra, de már nem hisz igazán a változásban. A forradalom idején nagyon erősen hitt a változásban, biztos volt benne, hogy jobb világ jön. És annyira keserű volt az elmúlt másfél év: a csoportok, akik közösen küzdöttek egy közös célért újra egymás ellen fordultak, a szegények újra gyűlölik a gazdagokat, a keresztények a muszlimokat és nagyjából mindenki elárulva érzi magát.
Visszament Kairóba és visszament a tüntető tömegbe. Még Mursi lemondása előtt egy nappal is azt írta nekem a Facebookon, hogy reménykedik, de nem bízik meg a hadseregben, mert az átmenetet nem oldották meg jól és nagyon sok civilt öltek meg a hadsereg katonái. Azt mondta szkeptikus, de aztán másnap már ünnepelt. Most sem ő, sem senki más nem tudja, hogyan alakul Egyiptom sorsa.
De tudjuk, hogy nem csak Egyiptom forrong, hanem a világ sok másik országa is, egészen különböző helyzetű országok. Összehasonlítva ezeket nagyon érdekes, hogy tulajdonképpen az arab országokban a felkelők azért a rendszerért küzdenek, amelyik ellen sok nyugati mozgalom. A nyugati típusú képviseleti demokrácia válságban van, alkalmatlannak bizonyult a nép akaratának érvényesítésére és a kisebbségek védelmére. Az egyiptomi felkelők mégis ezt szeretnék.
Sara meglepődött a gondolaton, de nem tagadta, hogy valahogy így van. De azt is mondta, hogy nagyon más a kontextus az arab országokban és talán még tanulni is tudnak a mi országaink által elkövetett hibákból. Legyen így.
Kóbor Andrea
