Az ars boni jogi folyóirat újabb nagyszerű cikke. Az alkotmányellenes hallgatói szerződés uniós jogot sért. Orbán Endre írása.
,,A kormány újabb és egyben deklaráltan morális megfontolású alkotmánymódosítást tervez: beemelni a hallgatói szerződés és ezzel a hazai munkavállalási kötelezettséghez kötött állami finanszírozás lehetőségét az Alaptörvénybe. Milyen Európai Uniós szempontok merülhetnek fel?
Egyrészt: a helyzet furcsasága, hogy első blikkre nem feltétlenül releváns az uniós acquis. Ugyanis az EUMSZ 165. cikke szerint a tagállamok szabadon határozhatják meg oktatási rendszerüket, ráadásul az ezzel kapcsolatba hozható munkavállalók szabad mozgása és az ahhoz kapcsolódó korlátozási lehetőségek arra az esetre vonatkoznak, mikor egy tagállam a saját munkaerőpiacát védi egy másik tagállam állampolgárától. A magyar helyzet ilyen szempontból unikum: a hallgatói szerződés elébe megy más tagállamok munkaerőpiaci „lerohanásának” és akadályt állít a Magyarországot elhagyni kívánó, államilag finanszírozott képzésben részesült tanulók elé. Így elvileg nincs határon átlépő elem, a magyar állampolgár a magyar határokon belül marad. Kérdés, hogy ez elégséges-e, hogy kizárja az uniós szempontokat.
Mint arra Láncos Petra Lea elemzése is rámutat, hasonló problémával foglalkozott már az Európai Unió Bírósága és 2005-ben például a Kranemann-ügyben kimondta, hogy „azok a rendelkezések, melyek kizárják vagy eltántorítják valamely tagállam állampolgárát attól, hogy származási államát elhagyja annak érdekében, hogy mozgásszabadságával éljen, akkor is korlátozást jelentenek erre a szabadságra (ti. a munkavállalók szabad mozgására - OE) nézve, ha azok az érintett munkavállalók állampolgárságára tekintet nélkül alkalmazandóak.”
Az ügyben elutasított tagállami rendelkezés (ti. a fiatal gyakornoknak Németország csak a határig térítette meg az utazási költségeket, Londonig nem) rávilágít arra az esetre, amikor egy intézkedés az állampolgársági diszkrimináció árnyéka nélkül is jogellenes. Témánkra alkalmazva ezt a logikát, mi történne például akkor, ha a magyar állampolgárokkal azonos elbírálás alá eső francia állampolgárságú Francois úgy dönt, hogy a méltán híres magyar egyetemeket választja. Nagyon okos diák és magas pontszámmal be is jut egy államilag finanszírozott helyre. Esetében mondhatja-e a magyar állam, hogy a tanulmányok után x évig sajnos nem térhet haza vagy nem állhat tovább egy harmadik tagállamba (miközben magyar diáktársai nyugodtan hazajöhetnek például egy ingyenes bécsi képzésről). A kérdésre adandó egyértelmű válasz nem is jelentős, csupán azt az elemi helyzetet kívántam modellezni, mikor egyértelműen bekapcsolódik a határon átnyúló elem és aktiválja a belső piachoz kapcsolódó joganyagot.
Másrészt: az említett belső piac az uniós integráció legmélyebb szegmense. Nem éppen jellemző rá a többsebességesség, nincsenek kioptálások, végülis ez a gazdasági cél az integráció magja, amit „még a britek is” igenelnek. Sőt, a gazdasági elemen kívül olyan járulékos jellemzői is vannak, mintha egy eszköz lenne egy jövendő összeurópai nép (sic!) létrejöttében. Hogy ne csak egy szűk brüsszeli rezsim érezze magát európainak, hanem mind több ember identitásában kapjon fontos szerepet ez a dimenzió. Ebben a kontextusban pedig nehézkesen értelmezhető a magyar diákok „itthonmaradási kötelezettsége”. Ellenben sokkal könnyebben belátható az, hogy a Bíróság 2006-ban a Turpeinen-ügyben miért jutott arra a következtetésre, hogy „Az olyan nemzeti szabályozás, amely hátrányos helyzetbe hozza egyes saját állampolgárait pusztán azért, mert gyakorolták a más tagállamban történő szabad mozgáshoz és tartózkodáshoz való jogukat, ekképpen egyenlőtlen bánásmódhoz vezet, amely ellentétes az uniós polgári jogállás mögött meghúzódó elvekkel.”
Így látható, hogy még a pusztán magyar diákokra alkalmazott hallgatói szerződés is belső piaci problémákat vethet fel, hiszen egyértelmű egy, a mozgásszabadságot érintő rendelkezés és a belső piac közötti kapcsolat. Ráadásul a tagállami lojalitás okán (EUSZ 4. cikk) a tagállamoknak törekedniük kell az unió céljainak megvalósítására és tartózkodniuk az olyan intézkedésektől, amelyek veszélyeztetik ezen célokat. Ilyen célként értelmezhető például a belső piac működtetése (EUSZ 3. cikk) és ennek keretében az EUMSZ 45. cikkben szigorúan megfogalmazott szabad áramlása a munkaerőnek. A piac hatékony működése érdekében pedig nem csak „bemeneteli” oldalon kell elhárítani az akadályokat, hanem – mint az jelen esetben problémás lehet – „kimeneteli” oldalon is.
Az ehhez kapcsolódó vizsgálat részben a szokásos közrendi klauzulák mérlegelése (közrend, közegészségügy, közbiztonság), melyek sajnos nem szolgáltatnak jelen esetben megfelelő alapot. Maradhat tehát a közérdeken alapuló kényszerítő indok, azoverriding reason of public interest. Mi szükséges ehhez? Legitim cél, a használt eszköz szükségessége és annak arányos alkalmazása, megfelelő, számításokon alapuló bizonyítással. Gyaníthatóan azonban már legitim célt is nehéz megfogalmazni uniós szemszögből, tekintettel a belső piac alapvető jellegére, a tagállami lojalitásra és a belső piac járulékos hasznaira. De ha mégis legitim cél – tételezzük fel – a kiművelt értelmiség itthon tartása, vajon nem túl hipotetikus félelem az állami képzésben végzettek távozása? Arányos, ha ötévnyi tanpénz ellenében 10 év munkát várnak el? Vajon a belső piac logikája nem éppen az lenne, hogy még ha el is mennek innen diákok, igyekezni kellene a magyar kínálati piacot is hasonlóan vonzóvá tenni a külföldi munkaerő számára?
És végül: a belső piaci kérdéseken felül maradt még egy apró probléma. Az alkotmányjogi trouvaille, mely szerint beleírnak a – kezdetben csak a legfontosabb szabályokat tartalmazni elképzelt – Alaptörvénybe még egy részletszabályt, mellyel vélhetően a jogalkotó az alkotmánybíróságot kívánja semlegesíteni, miután az formai okokból már egyszer megsemmisítette a hallgatói szerződést szabályozó kormányrendeletet.
Az elképzelt megoldás többféle értékelést kiválthat, jelen esetben a számomra érdekes az uniós aspektus felvetése: vajon az EU Bíróságának eddigi gyakorlata alapján mennyire lesz tekintettel arra, hogy az uniós vívmányok hatékony érvényesülését a normahierarchia melyik szintjén akadályozzák?
A kérdés nem újkeletű, a Bíróság már 1964-ben, alkotmányjogi szempontból egyik legjelentősebb ítéletében, a Costa vs E.N.E.L.-ügyben kidolgozta az uniós jog elsőbbségének elvét, melyet az Internationale Handelsgesellschaft-ügyben kiterjesztett az alkotmányos szabályokra is. A közjogi vita később nagy karriert futott be, ennek eredménye a német alkotmánybíróság híres Solange I. ítélete is. Az ítélkezési gyakorlatot az elutasított Alkotmányos Szerződésbe is bele akarák írni, végül azonban a Lisszaboni szerződésbe nem, ellenben a kormányközi konferencia záróokmányához csatolt (jogilag nem kötelező) 17-es számú nyilatkozatbanhelyet kapott a bírósági ítélkezési gyakorlat megerősítése.
Az uniós elsőbbség elvét tehát nem emelték szerződési szintre, ám azt az EU Bírósága a továbbiakban is követi, lásd például a 2010-es Winner Wetten-ügyben, melyben a Bíróság megerősítette, hogy „Nem engedhető meg ugyanis, hogy a nemzeti jog – akár alkotmányi szintű – rendelkezései hátrányos hatással járjanak az uniós jog egységességére és hatékonyságára”. Mindez persze nem jelenti azt, hogy például alapjogvédelmi kérdésekben egy tagállam nem biztosíthatna magasabb fokú védelmet az Európai Uniónál, a jelen magyar ügyben azonban ilyen kérdés fel sem vetődik."
A kép forrása: http://www.zeit.de/politik/ausland/2012-01/eu-ungarn-barroso-orban
