A szabadság legalább olyan nehezen meghatározható fogalom, mint a szerelem, vagy a boldogság. Mi az, amire először eszembe jut, ha arra gondolok, mi az, hogy szabadság? Két dolog: azt tenni, amit én szeretnék és a repülés. Talán ami közös ebben a kettőben, az a korlátok nélküliség. Nem véletlenül a madár a szabadság szimbóluma, nekik megadatik az, ami nekünk soha nem fog: úgy létezni, hogy csak a saját ösztöneik szabnak nekik határt.

A mi, emberi életünkben ez a teljes szabadság soha nem lesz elérhető, de azért megpróbálhatjuk megközelíteni. Mindenki másképp igyekszik a szabadsága felé, van, aki a pénzben látja, mások a természetben keresik. Van, akinek a családjában vagy a párjával találja meg a szabadság érzését, de azt hiszem, a legközelebb mégiscsak egymagunkban lehetünk hozzá. Magam részéről pontosan tudom, mikor érzem magam a legszabadabbnak. Lehet, hogy giccses lesz, de azért leírom. Van egy nagyon szép völgyben egy hosszú mező, ahova időről időre ellátogatok a lovammal. Ilyenkor csak a nyakába dobom a szárat, széttárom a karjaimat és elindulunk. Abban a tempóban megy, ahogyan szeretne, többnyire olyan sebességgel, amikor már könnyes lesz a szemem a széltől, már-már olyan érzés, mint a repülés lehet. Na, ameddig a mező végére nem érünk, nekem az a teljes szabadság. Szerencsém van, száz százalékig bízhatok a lovamban, ismerem minden mozdulatát, mi így, együtt vagyunk szabadok.

Az az emberek világában a legritkább esetben van így, ami leginkább korlátozza a szabadságunkat, azok az embertársaink. Megszabjuk egymás határait az egészen jelentéktelen helyzetektől kezdve, mint a reggeli tömeg a buszon, egészen odáig, hogy néhány ember azt gondolja, határozhat más emberek életéről, haláláról. Függünk egymástól, nem élhetünk egymás nélkül, de együtt élni nagyon nehéz. Kezd kicsi lenni nekünk ez a bolygó, de ahogy az emberiséget ismerem lehet, hogy univerzum is kicsi lenne. Mindenesetre azt gondolom, úgy kellene élnünk, hogy megtaláljuk a szabadságunkat, úgy, hogy közben a lehető legkevésbé korlátozzuk másokét. Gondoljuk végig, hány ember szabadsága van a kezünkben és hány embertől függ a miénk. Főnökök, alkalmazottak, szülők, párok... minden irányban határok között élünk, kérdés, mit kezdünk a határainkkal és milyeneket falakat állítunk mások elé. Fizikai korlátaink, legyen az a testünk, a távolság vagy a gravitáció, sokkal könnyebben leküzdhetők, mint azok, amiket egymás köré vonunk. Ott végződik a mi szabadságunk, ahol a társainké elkezdődik. Lehet, hogy idealista vagyok, de azt hiszem, ha képesek lennénk több teret adni egymásnak, azzal nem kevesebb lenne a hely ebben a világban, hanem éppen ellenkezőleg - talán együtt lehetnénk szabadok.

Somló Eszter

A cikk a szerző véleménye, nem a Hallgatói Hálózat álláspontja.