Többségi szavazással úgy döntöttünk, hogy részt veszünk az augusztus 16-ai élőláncon, amely a Nemzetgazdasági Minisztériumot fogja körbefogni. Az esemény célja az, hogy felhívja a figyelmet a magyarországi elszegényedés folyamatára, azon tömegek helyzetére, akik létminimum alatt élnek, s azokéra, akikre hamarosan hasonló sors vár, ha nem teszünk valamit, illetve ha a kormányzó hatalom nem tesz valamit ezzel a huszonhárom éve halogatott problémával.
A mi ügyünk, a minőségi és kiterjedt oktatás ügye két ponton is erősen kötődik ehhez a jelenséghez. Az egyik az elszenvedők perspektívája, a másik pedig a megoldás felé tehető lépések lehetősége.
Két és félszer annyi gyermekes család él szegénységi küszöb alatt, mint gyermektelen. A gyermekeknek több, mint a fele létminimum alatt él. Akinek nincs pénze, az sokkal nehezebben jut tisztességes oktatáshoz, mint akinek van, ugyanis az állami intézmények gyakran hiányosak, a piaci szolgáltatások pedig drágák. Húszezres nyelvvizsgát és hatvanezres nyelvvizsgatanfolyamot kell fizetni , mert az iskolai nyelvoktatás sok helyen elégtelen. Magánórákat kell venni a középiskolai és érettségi felkészítéshez - mert ez kell ahhoz, hogy jó gimnáziumba, szakközépiskolába, utána pedig egyetemre kerüljön az ember. Emellett állandó költséget jelent az utazás az (alkalomadtán más településen lévő) iskolába, tanszereket kell venni - ezekből sokat nem támogat az állam. A tanidőn kívüli foglalkozásokhoz, szakkörökhöz, sportfoglalkozásokhoz szintén gyakran - nem kevés - pénz kell. Számtalan további szempont van (hosszan lehetne még sorolni), ami nagyon megnehezíti, hogy a kevésbé pénzes családok taníttatni tudják gyermekeiket.
Még nehezebben jut el a diák egyetemre, főiskolára (a fontos felvételi pluszpontokhoz és a jól megírt érettségihez ugyanis kell a nyelvvizsga, a különórás felkészítés, feladatlapok gyakoroltatása). Ha mindezek ellenére sikerül bejutnia, akkor össze kell szednie valahonnan a pénzt a (forráskivonás miatt emelkedő) kollégiumi díjhoz, vagy a sorra bezáró kollégiumok miatt a háromszor olyan drága albérleti díjhoz, egyetemi tankönyvekhez, étkezéshez (mindezt lehetőleg úgy, hogy nem adósítja el magát milliókra felnőtt élete elején diákhitellel).
A számtalan pluszköltség, amit nem kompenzál az állam (és amelyek egy része azért merül fel, mert az állami oktatás nem megfelelő minőségű) ellehetetlenítik a szegény diákokat. A gyerekek nem tudják eltartani magukat, az egyetemisták pedig megfeszülnek a keveset fizető diákmunka és a tanulás között, ha nincs otthoni segítség. Az felsőoktatás elmaradozó és alacsony összegű ösztöndíjai, támogatást elveszítő vidéki főiskolái (amelyekről a kormány legyintéssel lemond, a diákjainak viszont nincs alternatívája), és a közoktatás elmaradozó wc-papírjai, hulló vakolatai, soha meg nem javított betört ablakai jelzik, hogy nagyon nincs rendben a rendszer, a tudáshoz való hozzáférés egyenlőtlen és nem igazságos.
Mi pedig azt valljuk, hogy a tudás nem árucikk, amire árcímkét lehetne tenni, nem luxus, a gazdag vagy előkelő emberek kiváltsága, hanem jog. Mindenkinek joga van ahhoz, hogy az emberiség felhalmozott tudásához hozzáférjen, anyagi korlátok nélkül. Ezt a jogot biztosítani kell minden diáknak. Nem megengedhető, hogy valaki azért ne tanuljon meg rendesen angolul, azért ne tudjon sakkozni, vagy azért ne kerüljön be főiskolára, egyetemre, mert nem volt elég pénze.
A másik oldala a problémának a megoldási nézőpont. Önmagában persze nem elég az elszegényedés megállításához, a létminimum alatt élők felemeléséhez az oktatás támogatása. Mindazonáltal a befektetett pénz és az alapos, átgondolt reform és fejlesztés ebben a szektorban nagyon sokat számít, és nagyon sokat segít. Az az ember, aki egy olyan iskolába jár, ahol tanulásra buzdítják, fejlődésre, együttműködésre, segítésre, életének és közösségének építésére, az sokkal előrébb fog jutni, és sokkal jobb életkörülményeket tud alakítani magának (és a környezetében élőknek, gyermekeinek, idős szüleinek, nagyszüleinek), mint aki mindezt nem kapja meg. Ami nagyon fontos, hogy ehhez meg is kapja a szükséges eszközöket (például jó könyvtár, jó számítógépek, hangszerek, barátságos környezet, naprakész tudással rendelkező pedagógusok), hogy valóban tudja fejleszteni magát, ki tudja elégíteni minden érdeklődését. Minél több ember kapja meg a lehetőséget, hogy felvértezze magát a felhalmozott tudás számára szimpatikus szeletével, annál többet érünk közösségként, nemzetként is. Kevesebb ember kell kiszolgáltatott helyzetben, alacsony bérű munkahelyeken dolgozzon, és több ember tud kreatív, alkotó, többet kereső tevékenységet folytatni (legyen az akár mérnöki, akár humán- akár társadalomtudományi, orvosi, vagy iparos, vagy vendéglátó). Azzal, hogy sok ember áll a saját lábán, és robotmunka helyett tudáson, vállalkozási képességen alapuló munkát végez, önállóságot és öntudatot kapnak, s ezen keresztül az ország is megerősödik. A megfelelő oktatás széles rétegeket képes (hosszú távon) kihúzni a csávából, nem pillanat-megoldásokkal, nem megalázóan: lehetőséget teremt arra, hogy magukat segítsék.
Ez viszont jelenleg nincs meg. Az oktatási rendszerben mereven öröklődnek az egyenlőtlenségek (a Társadalomkutatási Intézet 1990 óta évente kiadott Társadalmi Riportjai mutatják, hogy ez legalább 23 éve így van), ami a felemelés eszköze kéne legyen, az a valóságban a lent tartás eszköze. A tankötelezettség korhatárának leszállítása 16 éves korra még jobban bebetonozza a szegény családok helyzetét azzal, hogy a gyerekeket kilöki a munkaerőpiacra, hogy boldoguljanak ahogy tudnak. Az iskolák szegregáltak, van gazdagok iskolája és szegények iskolája, van cigányok iskolája és fehérek iskolája, sőt, van MSZP-s és FIDESZ-es iskola is. Így a gyerekek, s rajtuk keresztül a családok nem érintkeznek, egyre jobban eltávolodnak egymástól, közös érdekeltségeik ellenére. Az új generáció már e kerítések között nő fel. A tudást és a továbbtanulást nem tartjuk fontosnak. Tanárnak lenni alacsony presztízsű dolog, ez fizetések szintjén még egyetemi szinten is látszik, s a kormány csak a választás előtt fél évvel hajtja végre (talán) a beígért fizetésemelések töredékét. A tanári gárda demotivált, az iskolai környezet demovitáló, a diákok, és a kikerülő felnőttek demotiváltak. Az oktatáspolitikusok húzzák-tolják a rendszert, minden kiszámíthatatlan, és nem tesz lényeges különbséget, hogy éppen Hoffmann Rózsa, Balog Zoltán, Hiller István vagy Pokorni Zoltán kuszálja a szálakat. Ennek véget kell vetni. A jövőnkkel játszunk, a mentőövünket hasogatjuk darabokra, és gyermekek, fiatal felnőttek lehetőségeit hagyjuk veszendőbe folyamatosan, évtizedek óta. A vezetőket terheli a rendszer pusztulásának a felelőssége, de minket, állampolgárokat terhel az a felelőtlenség, hogy hagyjuk ezt, nem becsüljük meg értékeinket, és nem állunk ki értük.
Az elszegényedés létező és fenyegető probléma. Nem az oktatás elhanyagolása az egyetlen ok, és nem az oktatás reformja és támogatása az egyetlen teendő, ami ezzel kapcsolatban felmerül. De mint mindenki számára elérhető, minőségi oktatásért küzdő csoport, erről beszéltünk most, mi erre látunk rá, és ezt éljük meg, meghagyva az egyéb résztémákat az azzal foglalkozó csoportoknak és embereknek. Nagyrészt egyetemi hallgatók vagyunk. Leendő értelmiségiekként felelősségünk, hogy kiálljunk e probléma elszenvedői mellett (felnőtt, s gyerek egyaránt), és velük közösen megoldásokat keressünk. Ezért részt fogunk venni a pénteki eseményen, és mindenkit arra buzdítunk, hogy tegyen szintén így, bontson zászlót a régóta görgetett társadalmi problémák megoldása mellett.
